Mi minden van ebben! Mennyit jelentett mikor 17 voltál, vagy 24, 32, és így 40 évesen! Loptuk először, hajtva kiforratlan vágyainktól, izgatottan kapkodva, ügyetlenül. Nem tudtam mi van, de kellett minél több. Nem tudtam hogy van a szeretkezés, honnan tudtam volna? Apám mutyi VHS-én csak maláj bozótot láttam, gyakorolgattam szorgalmasan, guvvadó szemekkel.  Folyton ilyeneken lógtunk, mikor a tiroli csóka lenyitotta a bőrgatyát, mi reménytelenül gondoltunk saját miniatür változatunkra. Ezek voltunk. De a csók, az fontos volt, valahogy éreztük nem? Az első a lányoknak, a srácoknak meg tök mindegy hányadik. Már tudom, nem az a jó kérdés, hogy mennyit jelentett, hanem hogy mit? Sokat jelent most is, csak már másképp. Fiatalon párbaj volt, minél tovább tartson, vágyainkat mohón próbáltuk lefordítani nyelvünk szorgalmával. Loptuk a csókot, trófeát gyűjöttünk. Majd változtunk, és csókunk is velünk változott. Huszonévesen már tudtam, a csóknak íze van, nem csak dobogó szívvel adtam, hanem már szeretetből is. Hoszabb ölelések, érzékeny érintések, tapasztalások közepette. Nem csak ölelni, hanem átölelni, közel maradni a másikhoz, egymásnak lenni. Nyugodtan mondhattam a csók mellé hogy szeretlek. Ha loptunk mástól is csókot, fontos volt már hogy titok maradjon, nem volt jó a lapáton…

Aztán harminc lassan… Család, gyerek, itt a csókban nem csak szeretet volt, hanem köszönet is. Kisfiamért, a legszebb ajándékomért, életem egyetlen jó döntéséért. Köszönet, és hála volt minden csókban, féltés, vagy szerelem mellett. Tolvaj maradtam e? Jó ideig hittem hogy nem, de a dolgok változnak. A szerelemből tisztelet lesz, majd megszokás, végül barátság. Tolvaj lettem hát újra. Nem jöttek már csókok otthonról, csak panaszáradat. Az élet nehezedett, mindenkit felelősség terhe kezdett nyomasztani. Karrier, tulajdonlás, kötelékek, anyagi függés. Hamis biztonságérzetünk betonját stresszel locsolgattuk. Csók elvétve, az is fáradtan. Valami olyasmi volt azokban a csókokban, amit a nehéz hetek csepegtettek beléjük. Elnehezültek, és valami olyat üzentek, hogy itt vagyok még neked, csak ne basztass! Egyre kevesebbet volt folytatása egy effajta csóknak, az alvást leszámítva. Ja, jó éjt puszi volt, a napi rutin része, de kellett. Kellett, mert irányt mutatott, és párszor megleltük a gondok által betemetett vágyunkat. Nem baj ez, ha a vágyak is halkulnak. Férfiak ha szívükre teszik a kezüket, nem kérik hogy mondjam azt, így történt! Feldobni lehet a fáradt kapcsolatot, feltalálták az ízesített óvszert, villany le, indulhat a kóstolás. Sajtos-rokfortos! -Várjál, még fel sem húztam… Naneee! Ami viszont történt, hogy titkokra vágyott legtöbbünk, amelyekben valami jóseggű délibáb szerepelt, szemében az ígérettel, kalandra fel!

Mindegy volt, hogy férjezett délibáb, vagy szingli délibáb, csak délibáb legyen, olyan aki azután,- ahogy jó délibáb módjára illik-  el is tűnik. Láttam sok válást akkoriban, azoknak a délibáboknak köszönhetően, akik nem tűntek el… Én maradtam a seggemen. Néztem sokakat, akik lecserélték az asszonyt ezekért az ígéretekért, csöbörből vödörbe esve, lizingelt gyerekkel. Ezek a csókok veszélyt hordoztak, Whiskey aromájuk volt, forrók voltak, fesztelenek, jólesőek… Később pedig drágák. Ha rossz a vészcsengőd, elvesztél.

Ha vigyáztál, tudtad a helyed, bántad csókjukat, ízük keserűvé vált. Nem volt már bennem egy ilyen után a korábbi hódítások sikerélménye, ittam a Red Bullom, néztem az autó ablakából a suhanó fákat, és nem voltam boldog. Tolvaj voltam,  délibáb kisasszony pedig, mielőtt eltűnt volna, letört a lelkemből egy darabot. Ki tudja már mi lett velük, anyák már, vagy tördelik a lélekdarabokat még mindig. A pasik meg leeszik a csalit és elúsznak (ha tudnak).  Most 40, és a csók ezeket az emlékeket is jelenti. Élhetném délibábkergetős életem, de lenyugodtam. Közben engem cseréltek le. Tolvajsors.

Mert olyan is van, nem csak délibábsors. Nem tartozik ide, de jó pap is holtig tanul, viszont férfi maradtam, nem pedig az a bizonyos bojtos kalocsai hungarikum. Mi lett a csókkal? Óvatosabb, körülményesebb lett. Jó bor kell hozzá, és őszinte partner, meghittség. Oda jutunk ekkorra, hogy ha nincs ilyen, hát nincs. Csak úgy nem lehet szeretni. Anno az volt fontos, milyen a hátsója, most meg az, hogy mit mond, és milyen a hátsója… Várni kell, ha válogat az ember, és közben tanul egyedül boldog lenni, ami nem is olyan rossz.

Milyen lesz majd az a következő csók? Lesz egyátalán? Nos az attól függ mennyit kell rá várni… Ha pohárban lesz a fogsorom, inkább nem írom meg jó?

A karma nem más, mint a szerencse munkaruhában. És a chili tulajdonképpen, határozott kiállású ketchup. De gondolkodjunk el egy percre, semmi nagy dolog nincs ebben. Uralni valamit, jelentheti azt, hogy birtokolni, felügyelni, kontrollálni, irányítani. Vajon uralhatja e az életet valami? Ennyire komplex dolgot elképzelni sem tudunk, kivéve talán Istent.

Hitted már, hogy ura vagy az életednek? Azoknak jut ilyen téveszme jutalmul, akik meglehetőssen biztosnak érzik az általuk teremtett támpontokat, melyekhez sorsukat igyekeznek hozzákötni. Ám néha elég egy mondat, mely könnyen eszunkbe juttatja veszendőségünket… Vihar volt a tengeren, méteres hullámok, csapkodott az istennyila, az anyós pedig eszeveszetten szaladgált, gőze nem volt mi legyen, két hányás között, egy rossz pillanataban a vejébe kapaszkodva kérdezte: -föld, az ég szerelmére, merre van legkozelebb föld, rosszul vagyok! Vejkó nézte a mamát egy ideig majd válaszolt: -Ne aggodjon Mama, kb 25méterre van föld meglássa! -Hála ez égnek, de merre? -Lefele Mama! Lefele! Sosem tudhatjuk mit hoz a jövő, de semmi sincs, amit jobban szeretnénk tudni. Mégpedig azért, hogy uralhassuk az életunket. Az élet urai, azonban jóval kisebb dolgok, ott bújnak meg ahova senki sem lát, érzékelhetetlenek, sokat szerint tovatűnőek, mások szerint megfoghatatlanok. Ezek az apro kis nyavajások, a pillanatok, és jobb, ha tudod: a pillanat fog meg téged! Nem véletlen mondjuk: minden egy pillanat alatt megváltozott, vagy hogy minden csak egy pillanat műve volt… Talán azért, mert a fontos pillanatok azért azok, amik, mert a megfelelő időben vannak jelen, vagy mert hosszas tanakodásunk summázatai, melyek agyunkba villannak a legjobbkor/legrosszabbkor. A dontés a tiéd, hagyhatod elmúlni is a pillanatot. Más kérdés, hogy a nem cselekvés is döntés. Saját példámon tudom legjobban. Évekig küzdöttem a növekvő anyagi terhekkel, reménytelen üzleti koncepciókkal, műkodésképtelenné vált dolgokkal, márol holnapra élve, folyton fizetési késedelemben, ahogy Dumber mondaná, teli volt a fiók tartozom neked-cetlikkel. Persze csinálod, mert megszoktad, ez Magyarország jelene, jövője, közelmúltja, csinálod, mert ott az otthonod, csinos kis lakásod, családod. Kilovagolsz, megvívod a napi csatáid, és haza. Azt mondod, van miért. 15 év küzdés, amit szerettem vállalkozóként, mert úgy éreztem van mozgásterem, én választok fegyvert, én döntök jól/rosszul, én tartom be-vagy nem- a játékszabályokat. Gazdasági mélyrepulésünknek köszönhetően sok harcostársam fegyvere csorbult ki, mondanom felesleges, de a pillanat nem jött még el, csak érlelődött. Sokszor meginogtál, sokszor volt a nyelveden hogy b@szódjon meg, milliószor bámultad éjszaka a plafont, nem tudva mi lesz holnap. Miért? Család? Anyagi javak? Nem csak ez, vagy ha igen, hamarabb feladtad. Szeretted. Szeretted ezt a dzsungelt, érezted merről fúj a szél, ismerted hangjait, megharcoltál a saját területedért, s nem adtad kőnnyen. Tudtad a szabályokat, éjszaka nem mentél a patakhoz. Szimatoltad az uj illatokat, melyek a lehetőségeket hordozták. Sosem csaptál túl nagy zajt, megvoltak a saját ösvényeid, figyeltél, miközben figyeltek. Tisztában voltál vele, ha el akarsz látni a hegyekig, fára kell másznod. Hol késett a pillanat, ami mindent megváltoztat? Az én pillanatom? Ott bújt, ahol sosem kerestem volna: közölte akit szerettem, hogy másé a szive. Egy beszélgetés, pár nap, és az Egyesült Államokban voltam. Mi lett a dzsungelemmel? A patak kiszáradt, az erdő leégett. Nem volt maradásom többé, ha nem akartam éhen halni. Baj ez? Nem. Seb, ami begyógyult már. Semmi harag, semmi gyűlölet, tiszteljük szeretjuk egymást, mert elfogadtuk ezt. De egy pillanat volt, kár tagadni. Mit üzent nekem ez a pillanat? Nos nekem, személy szerint azt üzente, hogy tanuld meg, mikor kell kiszállni, mikor kell elengedni, és akkor nem jársz majd így pajtás! Megtanultam jól. Senki sem lehet felelős a boldogságodért, csak te magad. A pillanatok az élet urai, nem kétséges. Rajtunk áll, mekkorára nagyítunk egy pillanatot, egy felismerést, ennél fogva a pillanat korlátlan energiát hordozhat magában. Gyökeret verhet egy festő fejében, hogy milliókat kiírtson, attól vezérelve amivé a pillanata érett, de lehet belőlle C-vitamin is, mert Szent-Györgyi Albert almát nyomkodott, és az bebarnult, a narancs meg nem…Vajon hány embert vitt el a skorbut előtte? Sokat kellett várni erre a pillanatra… Az én pillanatom legalább tíz életet valtoztatott meg, ki tudja hogyan. Másoké milliokét, a pillangó-hatásrol nem is beszélve. Fibonacci-sorozat, Káosz elmélet, diszkrét és folytonos dinamikai rendszerek? Ljupanov-exponens? A pillanatok sosem fogják az orrunkra kötni mibenlétüket, bármilyen mélyre áshat bárki. Tudunk róluk, számítanunk kell rájuk. Bizonyosság? Olyan luxus ami sosem lehet a miénk, de talán épp ez az élet mikéntje, és mozgásban tartója. Gondolkodjatok el, mindannyiotóknak vannak, voltak, lesznek  “pillanatai”, az Isteni szikra ugye? Ilyesztő hogy a legnagyobb horderejű dolgok kezdete is visszavezethető egy pillanatra, a kezdet pillanatára. Nincs az a bölcs ember aki látja, mi kerekedhet abból, ami akkor csak egy pillanat, egy apró esemény, valahol egy pillangó szárny rebbenése.

Mikor leülünk írni, az sosem csak olyan, hogy van a téma, vagy van a mondanivaló, a vélemény. Sokszor néhány betű leütésével kezdődik, hagyjuk, hogy gondolataink csapongása csillapodjék. Eközben egyre több betűt ütünk le a klaviatúrán, tempónk arra a ritmusra gyorsul, amelyre elménk lelassult. Ez az ideális állapot az íráshoz. Ilyenkor kezünk csak teszi a dolgát, emlékképeink pedig betűkké rendeződnek. Nyugodt állapot ez, a testi-lelki egyensúly egy fajtája, érezni hogy memoriánk fiókjainak zárjai lassan elfordulnak, nyitva állnak e pillanatban, és bármit elővehetünk belőlük. Kotorászhatunk bennük, mint gyermekkorunkban a padláson. Bárhova elvisz minket, térben és időben egy-egy ilyen fiók tartalma.                                                                                                      Caorle, Olaszország: Barátokkal sétálunk a parton, csendesedik a hőség, Ákos fiam fagylaltot majszol, fürdőzéstől bágyadtan, Zsuzsi Katával beszélget, én a hullámtörő betonfal vésett szobraiban gyönyörködöm. Delfinek, sellők, halrajok. A kis földnyelv végén apró templom, a harangszó beleolvad a dagály sustorgásába. Nézem a kisváros színes házait, a főtér ferde tornyát, nézem a nyugalmat. Lehet az ‘összhang’ feliratú fiókot nyitottam ki? Mi, a barátok, összhangban voltunk, hasonló, hasonlót vonz.

Újabb fiók: Szeged, Anna fürdő, szauna. Minden hétfőn, éjszaka a barátokkal. Attila, Sanyika, Bandi és én voltunk az állandó mag, meg aki épp ráért. Jó társaság volt, hangos és vidám, jó volt belépni ide, és elfelejteni a napi szarságokat. Ott ültek a szokásos arcok, a bontós Józsi bácsi, a nagydarab Misi (nyugodjék békében), néhány gyanútlan nő, és mi… Józsi bácsi zömök kopasz ember volt, sokat próbált régi csibész. Szerettük az öreget, nem vágott fel soha, pedig volt lőszer dögivel. -Szevasztok srácok, mi újság? Jöttök e avas-mákos palacsintát enni a gettóba? Getto büfé, Tarján. Szeged éjjel oda járt. Pali, hotdog, és az én kedvencem, a puncs turmix. Ami a palacsintát illeti, nem sűrűn ettem, aki gyártotta, csak elpöcizte a csikket, és kézmosás smafu, már sodorta is. A turmixot a sült virlis hotdog után ittam meg, tudtam, onnan kereken két percem van hazáig. Jóska ba egyszer egy barátját elvitte oda, aki akkor érkezett haza az USA-ból. -Hova megyunk Józsikám? -Étterembe apám, étterembe… sokat röhögtunk ezen, mikor a szaunában mesélte. Persze volt pár menyecske, akik pofákat vágtak, velük senki sem beszelgetett a hőségben. Az egyik már csak amiatt sem szeretett minkét, mert előadta a múltkor, milyen puha lesz a bőre ha macko mézzel keni a szaunában, mi meg elkértuk tőle, amíg hűsölt a medencében. Mire visszajott, megettuk. Mondtuk is, belülről puhítjuk magunkat. Sanyika már csak ilyen volt, ezek a lányok pedig nem szívesen izzadtak velünk, ha mégis, Sanyika közölte velük, hogy ő bizony azért ilyen pici, mert maradék ge..ből van. Ekkor a program nagyjából véget is ért számukra. Jóska bá meséi tették be a kaput rendszerint a maradéknak. -Gyerekek, mikor legutóbb kórházban voltam, és mosdatott a nővérke, beszélgettünk: -tudja kislány mekkora f… volt régen ebben a bőrben??       Ekkor a kitartóbb lányok is ledobták a láncot.  Jó volt közönségesnek lenni, polgárt pukkasztani, a móka kedvéért. Emlékszem, Atti egyszer bement a csajokhoz zumba órára, sárga bő gatyában, barnára olajozva, és ott rázta a seggét velük. Mai napig látom keringeni a képet a facén, mikor valaki hozzászól. Persze Ő sem ma kezdte, gyerekként is kicserélte a wc illatosítót a borotvahabbal, tudva mit tesz a fater ebéd után… Volt verés, de hányszor…                                                                                                           Domaszék: Laciék Pesten, buli a tanyán. Páran mar kint voltak, mikor Kekával felültünk a buszra a Mars téren, találgatva, hogy melyik buszmegállonál kell leszállni. Eltaláltuk ugyan, de ahogy elment a busz, az orrunkig sem láttunk. Találomra botorkáltunk a földúton, de végül megláttuk a megbeszélt reflektorfényt, amint össze-vissza világítanak vele, úgyhogy arra vettük az irányt. Mindeközben Róbert motorozott csak le-fel részegen, de ezt akkor még nem tudtuk. Egy biztos: sosem találunk oda, ha pár kóborkutya fel nem zargat minket egy fára, ahonnan már láttuk a tanya fényeit, közelebb érve pedig azt, hogy a srácokat már sosem érjük utol, úgy elkészültek. Páran teli söröspalackokkal dobálták a kéményt, hogy miért, nem tudom, de másnap beázott a menyezet a sörtől, Laciék legnagyobb örömére. Keka közben berúgott, elájult kicsit, Sándor pedig állon pattintotta Róbertet, mert az rárepült a csajára. Robi hisztériás rohamot kapott, az hajtogatta, hogy üsse csak meg bátran aki meg utálja, itt az alkalom. Nem hittem hogy Keka összeszedi magát, de feltáplászkodott, és miközben azt motyogta, hogy ezt nem lehet kihagyni, lezavart egy óriásit Róbertnek, aki visszafeküdt kicsit. A szomszéd szobában, eközben Szilvia terhes lett Zolitól, végül mind elaludtunk, mint a kisangyalok.                                                                                                                                                                                   Valahol Spanyolországban: Lloret  de Mar-ból autóztunk Barcelonába, kora reggel, a hegyek között. Barcelona csodás volt, a Rambla élő szobraival, Güell park, Gaudi zsenialitásának egyik legszebb dícsérete, vagy a Csontház, de nem ez jut most eszembe, hanem egy sokkal apróbb dolog: egy illat. Keskeny hegyi úton robogtunk a Pireneusokban, balról mély szakadékok, jobbról haragoszöld rétek lehellték ki a reggeli párát magukból, áhítozva a kelő nap első sugaraira. Kicsiny faluhoz közeledtünk, néhány sor csodás régi ház, balról-jobbról, a napsugarak pedig már játszadoztak a tetőkön. Ekkor éreztem meg az illatot: croiassant! A keskeny főutcán egy pékség, a napsugarak megcsillantak a pereces cégéren, és az egész környéket áthatotta a frissen sült croiassant illata. A reggel varázsa teljessé vált egy pillanatra, és kerek volt ismet a Világ: boldog voltam megint. Azt hiszem-bár erre Eilaton döbbentem rá végleg-, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni.

És ezért érdemes irni is! Ha leirod valahova, amit emlékezeted egyik fiókjában találtál, az a fiók nyitva marad, hisz tartalma betűkké vált, többé nem veszhet el. Ki tudja meddig találsz rá az összhangra, bilentyűt csépelő ujjaid, és csapongó gondolataid között? Azt mondom tedd, amig teheted, és nyiss ki minél több fiókot!

Busszal mentünk Eilatról, érintve a Holt-tengert, és Betlehemet, ami egy szimpla kibucnak látszott, a szokásosnal több katonával. A Holt-tengerrel nem sok idő volt bíbelődni, csak bele, és ki, nem sejtettem még, hogy az éjszakát ott fogom tölteni egy bay watch ház teraszán. Rekkenő hőség volt, amint leszálltunk a buszról, patakokban folyt rólu nk a víz, a nap gyilkos erővel szívott ki minden erőt belőlünk. Ezt nem tudtam megszokni pár hónap alatt sem. Pára, és hőség. Éjjel, nappal. Ha nem szívtal, alvás sem volt. Kornél barátom egyik rossz pillanatában addig kapcsolgatta a légkondit, amíg leégett az öreg batár, és többé be sem indult. Kibírtam nevetés nélkül. Szóval a nap fáradthatatlanul tűzött, buszunk pedig bedöcögött Jerusalembe. Három vallás szent helye, I.E14 század. Uralták Rómaiak, Iszlámok, Omajádok, Szeldzsukok, midenki kiírtott mindenkit, 1078-ig. Gondolj csak bele, 1099-ben -Könyves Kálmán idejében- már javában dúltak a keresztesek koldushadai! A város, az ősi város, a véres történelmével, egyszer csak ott volt előttünk, az 50 c ban. Csak lestünk Anitával. Nem mondom hogy szép volt, nem mondom hogy fenséges, vagy ilyesmi, de lenyűgöző, az volt.  Ott álltunk a Damaszkuszi kapu előtt, és annyi inger ért, hogy nehéz szavakba önteni. Hőség, forgatag, fűszerillat, lökdösődés, hangzavar, emberszag, káosz, sodrás, kántálás, a müezzin imára hívó szava, egy távoli minaretből. Mindez azonnal, in medias res. Jeruzsalem nem várja hogy felfedezd, egyszerűen elkap. Beszív. Ott vagy, de észre sem vesznek. Nyoma sincs kedvességnek, idegen vagy. Kaftánosok, burnuszosok, turbánosok, kipások, csetlő botló turisták elvétve…                                   í

így verekedtuk be magunkat a Damaszkuszi kapun A túloldalt hamar eljutottunk a bazárba, ahol a tülekedő emberek sodrása sikátorokban torlódott tovább. Fűszerek, csecsebecsék, üvegtárgyak, ékszeres pultok végeláthatatlan sorai, az utcák a szélrózsa minden irányába. És hőség. Lementünk ősi templomokba, megszagoltam a kőfalakat, amelyek árasztották a torténelem szagát magukból, ki tudja, tán vagy ezer éve, vagy több. Némelyik a föld alatt volt, a sötétség hűvösében, tömjén illatot árasztva. A falak tövében, ősi földbe vájt csatornák futottak még Hadrianus idejéből (I.sz120)! Valahogy erőszakot éreztem mindenütt, folyton az járt a fejemben, mennyi vér folyhatott itt, mennyit háborúztak ezért a városért. A levegő volt ilyen, semmihez sem tudom hasonlítani, ilyen volt a hely szelleme. Később  szereztem egy kis zsebtérképet, amire héberul volt irva minden, és Indiana Jones persze forditva tartotta, úgyhogy miután végeztünk a Siratofallal, viszonylag hamar eltévedtünk, persze az elején meg nem tudtam. Akkor vált gyanússá, mikor elfogytak a népek, és fehér házacskák között találtuk magunkat, kíváncsi gyerekekkel körülöttünk. Nem, nem azok az édespofák voltak…  A legmerészebb azt mondta, tipért kivezet bennünket. Elmakogtuk héberul hogy yofi, és utánuk eredtünk. Már szinte senki sem volt az utcán, a kiontott belű pucolt halakat kivéve, és nekem egyre roszabb érzésem volt. A gyerek kérte a tippet, mire Anita a maga diszkrét modján elküldte a búsba, hisz nem voltunk ‘sehol’.  Gyerekek elszaladtak, én pedig megdícsértem a nagy száját. Igen, a gyerekek elszaladtak…kövekért! Két percen belül kőzápor zúdult ránk, fordult a kocka, mi szaladtunk. Merre? Hova? Csak el, minél messzebb, mert ha egy eltalál, megmakkansz, az tuti, és a kutyát nem fogja érdekelni a zsebeden kivül semmi. A sunhancok botokkal verték a falakat, ahogy probáltak utánunk jönni, mások a házak felett áthajitott kövekkel igyekeztek nagyobb tempóra bírni minket. Úgy látszott, itt így játsszák a torpedót, talált sűllyedt. Hőség. Alig kaptunk  levegőt, vesztésre álltunk. Ekkor feltűnt egy nagyobb ősrégi, ablaktalan kőcsarnok a tér végében, kapuja nyitva volt, mintha csak hívogatott volna bennünket. A gyerekek mar a téren sem jöttek át, megúsztuk. Könnyebb szívvel besurrantunk a kapun, lesz ami lesz. Húvösebb volt, de korom sötét, semmit sem láttunk beesve a tűző napról. Mire megszoktam a sötétet, már méterekre benn jártunk, a menekulés izgalmától hajtva, de a szagokat ereztem. Fűszer, kurkuma? Curry? Füst, a hookah jellegzetes szaga, és megint emberszag, és csend, sehol senki. Mi van??? Lassacskán visszatért a látásom is. Sajnos. Azért nem láttam elsőre őket, mert ültek. Sorban, a falak menten, hatalmas réz fűszertálak mellet, vízipipázva, fekete burnuszban. Berberek lehettek, csak ferfiak. Miért volt csend? Miattunk! Ide ember be nem teszi a labat burnusz nélkül, nem hogy egy NŐ!!!

Anita miniszoknyában volt, ilyet ezek a kecskeb@szók életükben nem láttak, arról nem beszélve, micsoda gyalázat ez olyanok szemében, akik az asszonyaikat meg az utcára sem engedik, vagy ha igen, csak a szemük van ki a csadorból! Egyenként hördültek fel, mint valami veszett tevecsorda, nekem meg ahogy leesett a 20 fillér, tudtam hogy annyi, meg egy bambi. Vissza nem volt út már, a kaput elállták. Elkaptam Anita karját, és a tulsó kapu fele rohantunk. Mikor odaértünk, döbbenten láttuk, hogy le van zárva valami rendőrségi szalaggal, úgyhogy vége a dalnak, a zombi ninják meg nem csak jöttek, de már üvöltöztek is! Talán azért nem izgulok azóta semmin, mert akkor ellőttem az összes adrenalinom, szegény Anita meg visítás helyett csuklott. Na akkor vissza, bele a tömegbe… kezek markoltak, éreztem a kormüket, bűzös lehelletüket, de tudtam ha elengedem a lányt, tuti kiveszik a veséjét. Nem tudom hogy kerültünk onnan ki esküszöm, de fénynek így nem örültünk még! Szégyen, vagy sem, életemben nem féltem ennyire! Alkonyodott, végre láttuk a Sirató falat a távolból. Szó nélkül arra vettük az irányt, iszkoltunk ki a városból, ki a kapun, nem kellett szállás sem éjszakára. Az kellett, amit ismertünk, fel a buszra, és meg sem álltunk a Holt-tengerig. Felmentünk a bay watch ház teraszára, és ott aludtunk reggelig a szabadban. Éjszaka forró szél fújt a tenger felől, valahogy úgy, mint mikor rosszul tartod a hajszárítót. A szélben csapkodó pálmák levelei furcsa hangot hallattak, hullámok susogtak. Aludni képtelenség volt, így azon tűnődtem, mit érzek. Nos, hálát éreztem azt hiszem. Ez a város tanított meg igazán hálásnak lenni. Ezt kaptam útravalóul, egy életre Jerusalemtől.

P.S.: Tudom, sok történelmi hely felsorolását elmulasztottam, ám mentségemre szolgáljon, hogy az nem útikönyv turistáknak, és nem árt, ha tudjuk, a minden igényt kielégíteni igyekvő írások többnyire unalmasak. Az enyém pedig még így is az, nem tetézném a bajt.