Busszal mentünk Eilatról, érintve a Holt-tengert, és Betlehemet, ami egy szimpla kibucnak látszott, a szokásosnal több katonával. A Holt-tengerrel nem sok idő volt bíbelődni, csak bele, és ki, nem sejtettem még, hogy az éjszakát ott fogom tölteni egy bay watch ház teraszán. Rekkenő hőség volt, amint leszálltunk a buszról, patakokban folyt rólu nk a víz, a nap gyilkos erővel szívott ki minden erőt belőlünk. Ezt nem tudtam megszokni pár hónap alatt sem. Pára, és hőség. Éjjel, nappal. Ha nem szívtal, alvás sem volt. Kornél barátom egyik rossz pillanatában addig kapcsolgatta a légkondit, amíg leégett az öreg batár, és többé be sem indult. Kibírtam nevetés nélkül. Szóval a nap fáradthatatlanul tűzött, buszunk pedig bedöcögött Jerusalembe. Három vallás szent helye, I.E14 század. Uralták Rómaiak, Iszlámok, Omajádok, Szeldzsukok, midenki kiírtott mindenkit, 1078-ig. Gondolj csak bele, 1099-ben -Könyves Kálmán idejében- már javában dúltak a keresztesek koldushadai! A város, az ősi város, a véres történelmével, egyszer csak ott volt előttünk, az 50 c ban. Csak lestünk Anitával. Nem mondom hogy szép volt, nem mondom hogy fenséges, vagy ilyesmi, de lenyűgöző, az volt.  Ott álltunk a Damaszkuszi kapu előtt, és annyi inger ért, hogy nehéz szavakba önteni. Hőség, forgatag, fűszerillat, lökdösődés, hangzavar, emberszag, káosz, sodrás, kántálás, a müezzin imára hívó szava, egy távoli minaretből. Mindez azonnal, in medias res. Jeruzsalem nem várja hogy felfedezd, egyszerűen elkap. Beszív. Ott vagy, de észre sem vesznek. Nyoma sincs kedvességnek, idegen vagy. Kaftánosok, burnuszosok, turbánosok, kipások, csetlő botló turisták elvétve…                                   í

így verekedtuk be magunkat a Damaszkuszi kapun A túloldalt hamar eljutottunk a bazárba, ahol a tülekedő emberek sodrása sikátorokban torlódott tovább. Fűszerek, csecsebecsék, üvegtárgyak, ékszeres pultok végeláthatatlan sorai, az utcák a szélrózsa minden irányába. És hőség. Lementünk ősi templomokba, megszagoltam a kőfalakat, amelyek árasztották a torténelem szagát magukból, ki tudja, tán vagy ezer éve, vagy több. Némelyik a föld alatt volt, a sötétség hűvösében, tömjén illatot árasztva. A falak tövében, ősi földbe vájt csatornák futottak még Hadrianus idejéből (I.sz120)! Valahogy erőszakot éreztem mindenütt, folyton az járt a fejemben, mennyi vér folyhatott itt, mennyit háborúztak ezért a városért. A levegő volt ilyen, semmihez sem tudom hasonlítani, ilyen volt a hely szelleme. Később  szereztem egy kis zsebtérképet, amire héberul volt irva minden, és Indiana Jones persze forditva tartotta, úgyhogy miután végeztünk a Siratofallal, viszonylag hamar eltévedtünk, persze az elején meg nem tudtam. Akkor vált gyanússá, mikor elfogytak a népek, és fehér házacskák között találtuk magunkat, kíváncsi gyerekekkel körülöttünk. Nem, nem azok az édespofák voltak…  A legmerészebb azt mondta, tipért kivezet bennünket. Elmakogtuk héberul hogy yofi, és utánuk eredtünk. Már szinte senki sem volt az utcán, a kiontott belű pucolt halakat kivéve, és nekem egyre roszabb érzésem volt. A gyerek kérte a tippet, mire Anita a maga diszkrét modján elküldte a búsba, hisz nem voltunk ‘sehol’.  Gyerekek elszaladtak, én pedig megdícsértem a nagy száját. Igen, a gyerekek elszaladtak…kövekért! Két percen belül kőzápor zúdult ránk, fordult a kocka, mi szaladtunk. Merre? Hova? Csak el, minél messzebb, mert ha egy eltalál, megmakkansz, az tuti, és a kutyát nem fogja érdekelni a zsebeden kivül semmi. A sunhancok botokkal verték a falakat, ahogy probáltak utánunk jönni, mások a házak felett áthajitott kövekkel igyekeztek nagyobb tempóra bírni minket. Úgy látszott, itt így játsszák a torpedót, talált sűllyedt. Hőség. Alig kaptunk  levegőt, vesztésre álltunk. Ekkor feltűnt egy nagyobb ősrégi, ablaktalan kőcsarnok a tér végében, kapuja nyitva volt, mintha csak hívogatott volna bennünket. A gyerekek mar a téren sem jöttek át, megúsztuk. Könnyebb szívvel besurrantunk a kapun, lesz ami lesz. Húvösebb volt, de korom sötét, semmit sem láttunk beesve a tűző napról. Mire megszoktam a sötétet, már méterekre benn jártunk, a menekulés izgalmától hajtva, de a szagokat ereztem. Fűszer, kurkuma? Curry? Füst, a hookah jellegzetes szaga, és megint emberszag, és csend, sehol senki. Mi van??? Lassacskán visszatért a látásom is. Sajnos. Azért nem láttam elsőre őket, mert ültek. Sorban, a falak menten, hatalmas réz fűszertálak mellet, vízipipázva, fekete burnuszban. Berberek lehettek, csak ferfiak. Miért volt csend? Miattunk! Ide ember be nem teszi a labat burnusz nélkül, nem hogy egy NŐ!!!

Anita miniszoknyában volt, ilyet ezek a kecskeb@szók életükben nem láttak, arról nem beszélve, micsoda gyalázat ez olyanok szemében, akik az asszonyaikat meg az utcára sem engedik, vagy ha igen, csak a szemük van ki a csadorból! Egyenként hördültek fel, mint valami veszett tevecsorda, nekem meg ahogy leesett a 20 fillér, tudtam hogy annyi, meg egy bambi. Vissza nem volt út már, a kaput elállták. Elkaptam Anita karját, és a tulsó kapu fele rohantunk. Mikor odaértünk, döbbenten láttuk, hogy le van zárva valami rendőrségi szalaggal, úgyhogy vége a dalnak, a zombi ninják meg nem csak jöttek, de már üvöltöztek is! Talán azért nem izgulok azóta semmin, mert akkor ellőttem az összes adrenalinom, szegény Anita meg visítás helyett csuklott. Na akkor vissza, bele a tömegbe… kezek markoltak, éreztem a kormüket, bűzös lehelletüket, de tudtam ha elengedem a lányt, tuti kiveszik a veséjét. Nem tudom hogy kerültünk onnan ki esküszöm, de fénynek így nem örültünk még! Szégyen, vagy sem, életemben nem féltem ennyire! Alkonyodott, végre láttuk a Sirató falat a távolból. Szó nélkül arra vettük az irányt, iszkoltunk ki a városból, ki a kapun, nem kellett szállás sem éjszakára. Az kellett, amit ismertünk, fel a buszra, és meg sem álltunk a Holt-tengerig. Felmentünk a bay watch ház teraszára, és ott aludtunk reggelig a szabadban. Éjszaka forró szél fújt a tenger felől, valahogy úgy, mint mikor rosszul tartod a hajszárítót. A szélben csapkodó pálmák levelei furcsa hangot hallattak, hullámok susogtak. Aludni képtelenség volt, így azon tűnődtem, mit érzek. Nos, hálát éreztem azt hiszem. Ez a város tanított meg igazán hálásnak lenni. Ezt kaptam útravalóul, egy életre Jerusalemtől.

P.S.: Tudom, sok történelmi hely felsorolását elmulasztottam, ám mentségemre szolgáljon, hogy az nem útikönyv turistáknak, és nem árt, ha tudjuk, a minden igényt kielégíteni igyekvő írások többnyire unalmasak. Az enyém pedig még így is az, nem tetézném a bajt.