Aki arra adná a fejét hogy írjon pár sort, át kell gondolnia, hogyan teszi. Hogy hol az a határ, ahol még nem válik az írás túlságosan átgondolttá, az rendszerint két dologtól függ. Nem néztük e át a kelleténél többször, a másik pedig a tehetség. Sokaknak van az utóbbi, ezért sokakat kérdeztem miért nem írnak? Nem tudják, hogy van eleje, közepe, vége? Nem lennének viccesek? Senkit sem érdekelne? Nem volna mit írniuk? Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Akkor azt mondanám, oké, nem csináld. Engem viszont érdekelne mit írtál, vagy mit rajzoltál, vagy miben vagy jó! Hol rejtegeti hát az a sok ember a tehetségét, és miért? Én nem tartozom közéjük mégis írogatok, mert szeretem. Kaptam válaszokat és leírom, mert idegesít. Nem kell olvasni, magamnak írom, csak úgy, meg azoknak, akiket visszatart az írástól, vagy bármitől. Nos, a válaszok: nem szeretnének beégni, mit szólnak majd hozzá, és ciki lenne ha kiderülne hogy én írtam, vagy rajzoltam, festettem, akármi. Ott van, megmutatta, láttam, olvastam. Idegennek nem. Gátlások, melyeket a társadalomnak köszönhetünk. Akik mi vagyunk. Ferde szemmel nézzük a külön utakat járókat, különcöknek tituláljuk őket, furcsálljuk, mit csinál ez? Hülye ez? Elgurult a pirulája? Hová lett az a rengeteg, tehetségéről híres, kreatív Magyar? Sehová. Ott vannak közöttünk, csak jobbnak látják, ha csendben maradnak. Mert nagyon tudjuk a másik életét, mindent tudunk ám! Kéretlen kritikusok, szájkaratésok országa lennénk? Lássuk be, nem szokás megdícsérni senkit, csak mert jó valamiben. Aki írna, vagy alkotna, az ráadásul érzékeny. Bátorításra lenne szüksége. Tegyük fel, csinál valamit, ami jó. Akiknek teszik, csendben maradnak, a fentiek miatt. Tetszik nekik, deeee megtartják a véleményüket, mert mit lehet tudni, ne szólj szám, nem fáj fejem. De mert ez az út nem vezet sehová, vagy mert nem akarom tudni, hová vezet, én azt mondom tedd meg, csinálj valamit, amiben jó vagy, és ne foglalkozz senkivel! Sosem lépsz ki az árnyékból, csak mert szemedbe fog tűzni a nap? Lapos kövekkel játszanánk még mindig, ha mindenki az árnyékban maradt volna. A kritika egy dolog, az jöhet, félre sose értsd, mert épít, előre visz, jobb leszel általa, meg ne sértődj. A másik csapat, a java, ők a beugatók, kákán csomót keresők, notórius értetlenkedők, kockafejűek, akadékoskodók. Egy részük totál zombi, zéró. A zsurmókkal van a gond, ők reagálnak rád, próbálnak visszahúzni.
Nekik olyan vagy, mint a kutyáknak a postás. Ezek azok, akik szeretik a főnöküket, mert munkát ad, de közöttük szólva egy köcsög. Ezeknek, ha tettél valamit, sosem kellett megkérdezniük, hogy miért tetted. Tudták ők, nálad jobban. A nagy helyretevők, gondolatolvasók, kíbicek, pletykagyárosok, képalkotók, elemzők, botcsinálta Sherlockok, meg nem értettek. Egy figyel téged is, majd rájössz: eeez majd magára veszi, félreérti, megszakérti, pálcát tör, mermitképzelsz, megmitakarsz? Erre varjál gombot, mi ez a hülyeség már megint, mivel próbálkozol? Kit érdekel, berúgok tőle? Az ilyen mondja a gyerekének, hogy fejezd be, mert nyakon váglak. Nos az én szememben ezek az emberek, azok az utolsó cseppek, melyek bármilyen jót is brunyálok, a gatyámban akarnak kikötni, mintha nem tudnák hogy a retyóban a helyük. Ne maradj az árnyékban miattuk, merjél önmagad lenni! Rántsd ki inkább a fényre amelyik zavar, és meglátod, ott ég porrá helyben. Ne fogd vissza magad miattuk, mert elveszíted a lehetőséged, hogy méregtelenítsd magad! Fotózz, fess, írj, játssz, építs, élj! Minden ami tőled származik, az a te kivetülésed, és ha felszínre engeded, hálából tisztára mossa a lelked, s egészséges, kerek életed lesz!
gabeszkenez 