Végre. Lemászott a tél a városról. Akik régebb óta New Yorkban élnek, azt mondják, az egyik leghosszabb telünk volt. Kitartó volt, szívós, beette magát a csontokba minden lehetséges formában.  Nyúlós, szürke, sápasztó köddel takarta el a skyscrapereket, álmos félhomályt bocsájtva az utcákra. Szitáló esővel tartotta a házak között a város füstjét olykor heteken át, hidegével  rohanó emberek millióinak fagyasztva arcára a mosolyt. Mikor az ég kitisztult, azok a napsugarak csak a közelgő hóvihar fáradt hírnökei voltak, és többnyire erőtlenül nyelte el őket egy fekete mocsokkal lepett hóbucka.

A viharok pedig rendre meg is érkeztek. Szelük iszonyatos erőre kapott az ötvenemeletes épületek között felgyorsulva,  jeges hideget vágva a sietők képébe. Ez a tél, ha akarta volna sem engedhette volna ki vasmarkából a várost, mert ráfagyott az is. Életemben nem fáztam ennyit. De végül engedett. Hátra hagyta ugyan feltúrt hóhegyeit, de elhordta magát. Már el is felejtettem hogy ebben a városban élnek verebek… A Nap is rájött, hogy semmire sem megy azzal, ha csak világít, és a szelek is frissebben fújnak távoli virágillattal a hátukon. A feketék lehúzták  betegágyaik ablakait, megint bömbölnek a gettó legújabb gyöngyszemei, két kövér gáz között. Mehetek kocogni a parkba, a treadmill zakatolása helyett.

Hihetetlen mennyire gyors ez a város! Még a tavasznak sem hagy időt. Rügyek, 22c, de máris! Két hete csak álmodtam róla, tegnap meg napoztam a parkban, futás után. Teraszok nyitva, mindenki az utcán, ki sem kell vernem a telet a fejemből, ez a forgatag kimossa belőlle. Igaza van az embereknek, miért ne élvezzük az első perctől? Elvégre ki tudja meddig tart. Télkoma azért meghagyta látogatókártyáját, ma reggel jeget lehellt az autókra tréfából. Remélem pár nap, és végleg rájön, hogy nincs humora. Továbbra is hiszek a jó öreg Napban,  kb ötmilliárd éve röhögi ki a telet, úgy, hogy kisugárzott energiája tízmilliárdod része jut el hozzánk, aminek 30%-át nagyvonalúan hagyja elnyelődni a légkörben. Itt, a parton, észre sem veszed, tíz perc alatt kapsz 20 árnyalatot, ha nem vagy UW40.  így kell változtatni is. Gyorsan, hatékonyan. Életünk is patak legyen, csobogjon minél tovább, és csak öregségünkre érje el a tavat. Nincs bajom a tavakkal, szó se róla. Bedobsz egy kavicsot, és nézed a tovagyűrűző hullámokat, megnyugtat, hogy látod tetted következményeit. Nagyobb kavics, nagyobb hullám igaz? Megnyugszol, mert látod mit tettél, és mi történik általa. Szeretnénk ezt. Végigkövetni egy döntésünk folyományait. Csalóka látszat, míg valaki be nem dob egy másik követ. Majd egy kisgyerek, akinek ez megtetszik, egy marék kavicsot… Csodás, nyugodt hullámainknak annyi, kioltódtak, széttöredeztek, követhetetlenné váltak.

Majd bejelentkezik a káoszelmélet egy záporral, és egy szempillantás alatt összeborzolja tavacskánk felszínét, mi pedig szarrá ázunk. Aki nem gondolta komolyan a kirándulást a tóhoz, hazaszaladt. Az többiek  jutalma pedig a szivárvány volt. Értsd, ahogy akarod.

Egy biztos, én a patakot mindig jobban szerettem. Minek dobálnál kavicsokat bele? Esélyed nem volt, hogy lásd a hullámait, de ha kishajót tettél rá, vagy egy palackot, valamilyen üzenettel, azt azért mindig elvitte. Néha fennakadt valamin, elidőzött, majd továbbküzdötte magát. Valahogy életszerűbb, mint egy halott víztükör. Kanyarog, gyorsul, lassul, akár az élet, maga. Van benne mozgás. Az én patakom a New York-ba torkollott, ami egyátalán nem baj, csak messzebbre folyt, mint általában. Jóval nagyobb halak úszkálnak benne. Apropó! Hétvégén volt szerencsém látni Zoltán Erikát Brooklynban, és meg kell mondanom, minden elismerésem. Elénekelt pár dalt egy B66 nevű helyen, ahol az ottani magyarkák gyűlnek össze megvillantani az új koponyás zakójukat. Nosztalgia érzésem támadt, mintha visszamentem volna 20 évet az időben, leszámítva az ötvenes menyecskéket, akik valamilyen okból itt örömlánynak öltöznek, ami még leánykorukban is bőven sok lett volna Páloson, meg Böszörményben.

Mindegy, nekem bejönnek a groteszk dolgok, igaz utána táncoló múmiákkal álmodtam. Csocsóztunk, röhögtünk, Erika hullámzott a szinpadon, harminc dollárért időutazás. Közeleg a Húsvét, lázban égünk, Fabergé tojás vadászat van a városban, mi pedig a héten főzzük a második sonkánkat. Tudom, böjt volt-van, de még az egyház sem tartja a vasárnapokat böjtnapnak, a mi bűnünk meg csak annyi volt, hogy a többi napot sem tartottuk annak. Persze tapintat is van a világon, ezért mindössze egy két kilós darabot vettem kezdetnek. A mostani már kb 4, de majd csak elfogy valahogyan. Szerencsére a lengyel hentesnek volt csípős tormája, és sonkát is kapni két héttel az ünnep előtt.

Télen enni sem volt kedvem, most viszont jó lesz vigyázni, legszívesebben már az erkélyen reggeliznék. Milyen kár, hogy egy szék is csak összecsukva fér ki. Egy picnic a Central Parkban, vagy a Batteryben, ahonnan a hajók indulnak a Szabadság-szoborhoz, majd feledteti tenyérnyi erkélyemet. Nincs többé otthon ücsörgés, nyakig beöltözés, símaszkban járkálás. Irány az Óceán hamarosan, hallani sem akarok a télről november végéig! Jöhetnek a tetőteraszos bulik, frappék a teraszokon, hétvégi reggelik a barátokkal, amit itt Brunchnak hívnak, mert valahol a breakfast, és a lunch között van, másnaposokra komponálva. Kapsz pl. omlettet Bloody Maryvel, és több liter kávét. Hétvégén kötelező. Bringázni egy nagyot, át a Citybe, vagy a folyóparton bármerre, vagy teníszezni egyet a közeli parkban, mennyivel jobb a nyár nem? Sokak örömére a blogot sem kell írnom itthon unatkozva, jobb lesz ez mindenkinek. A menyecskék végre ledobják a rongyokat magukról, élvezet lesz utazni a tömegben a metrón… Olykor áldás is lehet, hogy az emberek egymáshoz símulnak a reggeli csúcsban, csak leülni nem tanácsos. Erre egy fekete testvér tanított meg, akinek a magam 180 centijével, és egy mázsájával kb a derekáig értem. Mellém huppant, és felcsapta az ujságot. Izgatottan követte ujjával a sorokat, közben könyökével gondosan letapogatta belső szerveimet. Lapozáskor helyet cserélt a vesém a lépemmel, és elrepedt néhány bordám. Tudtam, kétféle képpen halhatok meg: még pár megálló így, vagy megkérem, csukja össze azt a kva ujságot. Csodák csodájára rám mosolygott, a tizenpárkilós fejével odafentről, és becsukta. Állni kell, és akkor jönnek a préselődő cicik, és popsik. Vegyél fel valami barnát, mert rád fogják önteni a kávéjukat.  Akárhogy is, jöjjön a nyár, nem akarok látni jeget, csak a jégkrémem dobozán!