Kedves Első! Amiről irok neked, annak ha akarnék sem tudnék témát adni, mert annak ellenére, hogy a szponzorod vagyok nem motiválni szeretnélek ezúttal, sikerről, kudarcról, kitartásról netán elhivatottságról ódákat zengeni. Nem húztam fel sosem mások cipőjét, hogy bejárjam az útjukat, mert hiszem, hogy elég mindannyiunknak a sajátját járnia. Hallom, nem jól alakul a sikertörténet első fejezete. Szomorúan hallom. Főleg mert nem tőled, hanem közös barátoktól hallom. Hihetném azt, hogy ez azt jelenti hogy nem bizol bennem, mint szponzorban, de tudom arról van szó, hogy ilyesmit azokkal osztunk meg, akik a barátaink. Megértem, és e szösszenettel reflektálnék rá, olvasd szeretettel. Minden sikertörténet kezdete szomorú, kudarcokkal kikövezett fejezet, melyet legszivesebben kitörölnénk később. Amiért nem tesszük, pontosan az, hogy szerető bölcsességgel gondolunk azokra az időkre, amelyek elég erőssé tettek bennünket későbbi sikereink méltó viseléséhez. Ha már a sikertörténetről van szó, és amennyiben az enyém az lesz, tudnod kell, hogy ennek a történetnek Te voltál az első betűje. Ezen bárhogyan is döntesz a későbbiekben, már semmi sem változtat, ez tény. Emlékszem, szerettem volna egy vezetőt szegedi csapatom élére, és közeli barátoktól kaptam konkrét nemeket. Nem kettőt, de vagy tizet. Mikor hinni kezdesz egy lehetőségben, elvárod, hogy a barátaid is ezt tegyék. Már tudom, nem igy van, és nem haragszom rájuk. Tudod mikor gyűlt meg a bajom először a NEMEKKEL? 1996 környékén, amikor elegem lett abból, hogy faxot tépegető droid legyek, akit a cége managernek hiv. Megnyilt az első üzletem, és pezsgővel vártam az első vásárlóm. Örömmel kérdeztem segithetek e, és azt mondta: NEM. Nyolc év telt el úgy a kereskedelemben, három teljesen más profilú üzletégban, hogy napi 100 NEMET kaptam. Nos ez, ha heti 5 nappal számolok, az 208000 NEM. És még csak 2008-at irtunk. Most gondold el, hogy minden egyes ilyen NEM után, nekem azt kellett megpróbálnom, hogy egy termékkel távozzon, mert tönkremenni ugye nem lett volna kedvem, több milliónyi inveszticióval. Ha matekozunk egy kicsit, értéket adhatunk a nemeknek. Évi 40M forgalom mellett napi 100 nem, darabja durván -1200 forint, az az tiz jóváhagyott nem 12000 forint veszteség. Maradva a példánál, ha minden tizedik vevő mondd csak igent, még mindig 10200 forint volt a  veszteségem. Beláthatod, hogy ezt nem hagyhattam. Miért hagyjuk hát a nemeket a mi közös üzletünkben? Megmondom. Azért, mert a fenti példához képest nevetséges kockázattal veszel részt benne! Közgazdász szemmel: Alacsony belépési korláttal, kis kockázattal, jelképes saját tőkével, nulla külső forrással (hitel) lettél részese egy piacvezető üzletnek! Kis kockázat mellett KÖNNYELMŰEK vagyunk. Hol a varázslat? Ott, hogy EBBEN AZ ÜZLETBEN RELATIV ÉRTÉKE VAN A NEMEKNEK, ÉS AZ IGENEKNEK IS! Nem tudod melyik igen, vagy melyik nem fogja TOTÁL megváltoztatni az életed. A te paklidban is négy ász van, ha lusta vagy felforditani minden lapot, lehet mind a négy rejtve marad. Egy kisgyermek öt éves koráig HARMINCSZOR annyi NEMET kap, mint igent, a saját szüleitől. Erre vagyunk programozva. Mi tehát a siker? Állapot, folyamat, vagy eredmény? Sokan rágják ezt a csontot, de a Wikipédia sem definiálná ezt meggyőzően, azt hiszem. (Nem néztem utána). Számomra a siker IGENT CSINÁLNI A NEMBŐL. És tudod mi ebben az üzlet? Az hogy egy igen százszor többet ér, mint egy nem. MIért? Mert eredményt értél el, az pedig siker, az örömöd pedig a sikerélmény. Ezért élünk, és ebben a történetben Te voltál az én első igenem, ne feledd. És mit hallok? Kaptál 25 NEMET, és lógatod az orrod. Pocsék érzés, ki ne esett volna át rajta? Laci is mesélt erről gondolom, és Ivett is, aki igazi barát, és akinek köszönhetlek. Most kivánjak kitartást? Most mondjam azt, hogy fel a fejjel? Vagy hogy ne búsulj? Nem mondom, mert nem követtél el hibát, és legjobb tudásod szerint cselekedtél, amit mondhatok, hogy csak igy tovább, jöjjenek azok a NEMEK, mert ők az IGENEK előfutárai! Ez törvényszerű. Alapvető, és szukségszerű. NINCS olyan üzlet, ami igenekkel kezdődne, de sok olyat tudnál mondani, lefogadom, ami igenekkel végződik. Ilyen egyszerű. Akinek az ablaka a tűzfalra néz, nehezen hiszi el, létezik olyan, hogy kilátás. Akik nemet mondanak, többnyire azért teszik, mert sokáig nézett tűzfalra az ablakuk. Te odafigyelsz az emberekre, jó leszel az üzletben, és emlékezni fogsz azokra akik már az elején hittek benned, mig akik nemet mondtak, már rég a feledés martalékai lesznek. Képzeld azt, hogy egy luxusétterem konyhájában vagy. Jönnek a vendégek, rendelnek minden félét, steaket, creme brulet, rizottót, puddingot, mittudménmit. Ne akarj minden fogást egyszerre megfőzni rendben? De ha az ételekhez hasonlitod a leendő csapattagjaid, úgy is jó, gondold csak el, mindenkinek eltérő időtáv kell egy információhalmaz megemésztéséhez, épp mint ahogy az ételeid is eltérő ideig készülnek majd el. Aki nehéz eset, annak órákig kell főnie, fordigatnod kell a tűzön, mindkét fele szépen megpiruljon, aztán van az agyalós fajta, őt pácold be.Aki éles, impulzusszerűen dönt, annak elég kis láng is, már kész is, nehogy odaégesd, nem kell túlterheli infókkal, pár szóból is ért. MInden jelöltednek el fog jönni a pillanata, mint ahogy az ételek is szépen sorban elkészülnek. Te csak legyél jó séf, és ne konyhalány aki csak a mosatlant látja. Meglesz ez, de az első pár fogást odaégetted, mikor főzni tanultál, emlékezz csak! Most bezzeg, hogy mesterien főzöl, már mosolyogsz ezen ugye? Nos, megnyugtatlak, az üzletben sincs ez másképp. Felesleges biztatnom téged, érted már? Jó helyen vagy, aktiv vagy, meg fog születni a pillanatod. Barátok, üzlettársak épp olyan büszkék lesznek rád, mint én az elejétől fogva. Most búcsúzom innen a távolból, és meghazudtolom magam, mert kitartást mégis szeretnék kivánni, mert az kell. A csodás muzsika titka a hangjegyek közötti szünetekben van. Valami ilyen a siker is.

Üdvözlettel Gábor

Minap ismét szóba jött egy kedves barátom, és az én közelgő születésnapom apropójából, a lemezünk B oldala. Igen, 40 felett, a B oldalt hallgatjuk, és valóban, sokszor ott vannak a legjobb dalok. Persze a csodás, felhőtlen gyermekkori emlékek, és az első mittudoménmik azért számítanak, jó esetben az A oldalon veszítjük el a szüzességünket is, nem csoda ha kötelességnek éreztük másoknak is segíteni ennek elvesztésében. Nekem egy dolog miatt tetszik jobban a B oldal: az admin én vagyok, csak én mondom meg milyen dalok lehetnek rajta. Nem az Apám, Anyám, vagy a bárki. Csak én. A B oldal az én privát slágerlistám. Persze te marha, -mondhatnád, és igazad lenne- közben szerkeszted a gyereked A oldalát. Ok pajtás, de ott is admin vagyok, szóval majd Ő is kivárja a B-t!

Nem azon tűnődtem reggel, hogy miért kellett leinnunk magunkat tegnap este, hanem azon, hogy rakom össze magam ismét. Mert ezt tesszük nap, mint nap. Összerakjuk magunkat napról napra, hétről hétre, évről évre. Miért? Mert az út kanyarog tovább, és ha megállsz rajta, attól még útnak fogod hivni. Jómagam amikor a 40. kilométerhez értem, elgondolkodtam. MIért? Mert nem eszek meg már bármit, és nem bontok fel bármilyen bort.

Mikor életed házának virtuális tégláit rakod, lelked falát épitve, abból ekkorra már kerekedik valami, amit nem visz el a szél. Nem, nem a sikeren múlik, vagy a szerencsén. Inkább az eddigiek tartalmán, és azon, hogy megtanultuk e a leckéket. Senki sem szeret ugyan abba a …  lépni, tehát továbbhalad, vagyik érkezik is valahova. Tájfutsz, és kész. A boldogság rádköszön az utca túloldaláról, a siker bekopog, jön megy, a szerencse megnézi néha a pulzusod, utólag talán engedi látni, mikot mit úsztál meg. Átmentem ezen, azon, mint bárki, nem csoda hát ha lejjebb csavartam a lángot. A Jóistentől te is olyan gázpalackot kaptál, ami nem jelzi mennyi még a szufla, erre jötem rá, semmi egyébre. Hagyjuk most a bakancslistát, voltam otthon érdemtelenül sikeres a magam berkeiben, ahogy most egy boldog senki New Yorkban. Van egy csoda, a fiam, Ákos, és voltam igazán szerelmes. Jártam sokfelé, voltam sokminden, ez mindannyiunk életútjában benne van, csak más kanyarokkal. Van aki szerpentinről élvezi, van, aki alagútban kuruttyol. Nem fair, tényleg nem, de ezt a még a pappal sem tudod megbeszélni. Alkoss valamit, csinálj valamit, juss valahová, nyiss be minden ajtón. A 40. kilométerednél ne kelljen már magyarázni az élet ritmikusságát, tél-nyár. Utad, mikor nyolcsávos élvezed, mikor bozótot kaszabolsz méterenként küzdve magad előre, azt kevésbé. Siker az, amikor mindenki csak élvezi a száguldást a nyolcsávosán, te pedig eközben már élezed a bozótvágódat, mert megtanultad a leckéid. Ennyi. Akkor haladsz, mikor mások nem. Gondolom, arra rájöttél mi is a bozót, és miért lett ösvény a pályádból? Leszűkült, mert problémákat tettél az út szélére megoldatlanul, még el nem tömték mind a nyolc sávodat. A bózót is abból a kifogáshalmazból nőtt, amit te találtál ki, hogy ne kelljen megoldanod a gondjaid. Igy működünk, TE is, Én s. Erről ennyit. Ahol én élek most, 12000000 emberrel,  jól látszik a káosz hidd el. Mindenki siet, keveset alszik, pirulán van éjjel nappal, karriert épit, kergeti a pénzt. Mégis, tudat alatt (vagy tudatosan) ragaszkodnak a zöld parkokhoz, és ösztönlénnyé válik az üzletember is, mikor valamelyik parkban ebédel, élvezve 25 perc nyugalmát a napon. Egy sör mindig belefér… Emlékszem, egy napon kiszállitottuk egy házaspár dolgait, vidékre, nem volt ott más csak a kilátás a tóra, erdő, és méhek. Ahogy a házban körülnéztem, mindenhol baseball kupák, emlékek, házivideók a moziszobában, gyerekek képei érdekesnél érdekesebb helyeken, tájkép-poszterek keretben a falon. Emberünk, amint átvesz valamit, mint fejlesztő. Platina emlék cd a sikeres produceri munkáért… Mikor végeztünk, nem álltam meg hogy megkérdezzem, miért költözik az Isten háta mögé egy ilyen perpetum mobile világjáró, sikerkovács, nem ordit a csend a fülébe? Az öreg rám nézett, és vidáman csak ennyi mondott: Meghalni fiam, meghalni. Miért volt mégis vidám? Mert megtöltötte a bakancslistáját. Csodáltam, és azt szeretném gondolni, hogy mutatni akartak nekem ezzel valamit, amit nem árt majd megköszönnöm egy szép napon. De vigasztalásképpen mondom, ilyenkor legalább nem aggaszt a 40. kilométerem, mert emlékszem az ember szavaira, aki kb a 65. kilometerről adott választ akkor a kérdésemre. Most mondd azt, hogy unatkozol. Aki unatkozik, magát bünteti, egy dolog rosszabb csak ennél: panaszkodni, de erről legközelebb. Keressük magunkat, megtaláljuk magunkat, elveszünk, hiányzunk, megkerülünk, elbújunk. Éljük a percünket, pillanatunkat. Eszembe jut az a tanárember, aki az egyetemi klubban bölcsellkedett a gondokról, és köveket tett egy edénybe, majd mikor megtellt, megkérdezte tele van e? Persze, felelték, erre ő kavicsokat öntött a kövek közé mosolyogva, majd az újabb igenek után, homokot. Azt állitotta, hogy a kövek a nagyobb gondok, a kavicsok a kisebbek, a homokszemek pedig az apró-cseprő bosszúságok, s végül összeáll a kép. A diákok elfogadták, mikor egyikük felállt, és a vájlingot teliöntötte sörrel, majd igy szólt: egy sör mindig belefér! Lássuk hát mindig igy, bármelyik kilométernél is tartunk. Nem nehéz megérteni semmit sem, csak jól kell elmagyarázni. Hallgassunk másokra is, ingyen van, pont mint egy mosoly. A bizalom az más kérdés, ha nem bizol senkiben, jól teszed, ám én inkább hagytam, hogy mindenki bizalommal induljon nállam, majd eljátszhassa azt, ha kedve úgy tartja. Azért tettem anno, mert elég erősnek éreztem magam ahhoz hogy ne sérüljek ebben, most azonban ennek köszönhetek sok barátot, valamint azt a felismerést, hogy nem mindenki akarja a megelőlegezett bizalmát eljátszani, de annál hálásabb hogy megelőlegeztem neki, és cserébe bármikor vehetek abból az ajándékból, ami közös, és barátságnak hivják. Mondják, hogy az igazi barátaidat egy kezeden meg tudod számolni. Ez egy szamárság. Ha csak pár barátod van, gondolkodj el mi a baj veled. Ezt sem magyarázom, és egyet sem kell érteni. Amikor kinyitod életed fotóalbumát, és amennyiben két oldalnál több van benne, nézd meg mennyi ember van a képeken, akikkel jó lenne beszélni újra! Most gondold el, hogy mennyivel jobb lenne, ha ott lenne a számuk a mobilodban, és csak meg kellene csörrentened néha egyiket- másikat. Arról nem beszélve, hogy lehet épp ezen agyalnak valahol ők is, hisz annak idején a világot megváltottátok! Én örülök, hogy sok barátom van, és üdv nektek innen, barátaim, maradjon igy sokáig! Köszönöm, mikor meghallgattatok, köszönöm mikor bátoritottatok, köszönöm mikor megbocsájtottatok. Sok oldal van az albumomban, s ha szivesen unatkoznék, fele ennyi sem volna most benne. Persze itt a Nagy Almában zajlik azért az élet rendesen, és amikor nincs valaki bloggerként, vagy bármiként meghivva, nem árt ha fizető kereset után néz, mert itt hamar meg van a baj. Megismersz új embereket, rájössz erre arra, végül sinen vagy. Persze hogy olyasmiket kell csinálni amit előtte sosem kellett legtöbbünknek, de amikor szélkabátban húzol ki egy telet New Yorkban, nem leszel válogatós. Volt egy bútorszállitó cég amelynél a börtönből frissen szabadult, ám annál lelkesebb prolik ingyen jogositványt szerezhettek. Már nem csinálnám, de akkor kellett. Nos kb. a munkán úgy néztünk ki, mint a piszkos 12, előre röhögtem az ügyfél arcán amikor becsengettünk. Viszont, ha beengedett minket, nem volt mese meg kellett csinálni, és hát voltak ott rendes gyerekek is, sőt, még barátok is lettek egyesekből. Persze nem ment mindig minden simán. Igy történhetett hogy az ötödik sugárúton az utcán felejtettünk egy zongorát, a hot dogos bodé mellett. Egy magyar sráccal toltuk aznap, és egy olasz sofórrel, akit Angelonak hivtak, és az volt a hobbija, hogy a csikket bepöccinti a taxis ablakán odafentről. Istenem, utálta az indiaikat.  Szóval elromlott a teherautó liftje, nem tudta felemelni a zongorát, ez vonta el a figyelmünket, majd mikor felkötöztük valami drótokkal, elindultunk mielőtt leszakad, és agyoncsap valakit. Pár sarok után, Norbi rákérdezett: -szerszámos táska? -Ott van zongorán… Holy shit, az a fuckinˋ zongora! Persze ott volt az, hiszen kurva nehéz, becsomagolva, ahogy hagytuk, és meglett a szerszámos is.

Minden csapatnak volt teherautója, és este a telepen parkoltak. Az egyik hármas, jamaikai srácok, áradt a spangli szaga a vasból, és folyton vigyorogtak. Volt hogy a munka vidékre ment, valami 4 órára New Yorktól, igy a raszták megrakták első nap, másnap meg kiszállitották. Volna. Ha nem szivják túl magukat. Hajnalban indultak, csak ők voltak a telepen, el is húztak, a teli helyett egy tök üres teherautóval. Istenem, az parkolt a megszokott helyükön. Szerencséjükre az ügyfél nem tudott a röhögéstől panaszt tenni. Egy ideig mindenki csak overnight team-nek hivta őket. Az irodában volt üvöltés, mire csak annyit mondtak: -shit happens boss… Oké, mi sem figyeltünk mindig oda, de azért na. Kisebb malőrök… Egy meleg eset akadt azért, amikor két moldáv sráccal egy kertvárosi melót csináltunk. A Pufi beparkolt szépen a keritéshez, Ivan csengetett, két óriási fekete sátánkutyája meg csak örjöngött a kerités mögött. Nagy nehezen ajtót nyitott a faszi, és közölte, a kutyákkal nem tud mit kezdeni, Őt magát is rühellik. A suliból érkező gyerekek idegelik őket nap mint nap. Oké, garázs ajtóhoz nem nyúlunk, ennyi. Persze ez az ajtó volt amit a dagadt másodjára kinyitott. A két dög be, Iván a nyanya szobájába, kutyák fel a lépcsőn, mellettem el, elöl a dagadttal, aki csúcsot sprintelt aznap. A hátsó azért a combomba kapott barátságból, miközben elsuhant mellettem, de valamiért kifelé igyekeztek, nem törődött velem. Iván az ágy tetején kezdte, majd a szekrényben végezte, dagadt, és a kutyák eltűntek, én hülyén néztem a lépcsőn. Kb egy perc múlva jött vissza pufi, egy darabban, és a dögöket firtatta. Élt. Szerencsére, mert olyan kövér volt, hogy a légifelvételt össze kellett volna dobnunk a gyászjelentéséhez. De akkor hol a két szörny? Később derült ki, amikor a szomszéd közölte, hogy látta hazajövet a két dögöt a suli előtt, mintha csak a tanitás végét várták volna, hogy bosszút álljanak a gyerekeken… abba bele se gondoljunk. Szerencsére a gazdi begyűjtötte az ebeket, kiderült a mamára hallgattak, gondolom ő etette őket. Jól végződött, szép nagy borravalót kaptunk, nem véletlen.