A szerelem:

Hol van az a fürge lábú tüzes lány aki aznap éjszaka érkezett? Gondoskodni, törődni, azzal, aki amikor megpillantotta, azonal tudta… Hova lett bájos, rajongása? Szép arcú kedvessége, lecsókolhatatlan mosolya, bánatában is lágy símogatása? Elmúlhat ilyesmi? Eltelhet elég idő, ami ezer emléket sodor tova? Benne minden amik vagyunk, amit odaadtunk magunkból? Mert odaadtunk igazán mindent. Lelkünk nyitott ajtaján mikor végre ki-be sétálhattunk, lehet e szavakból lakat? Meg nem vívott harcaink csendje végül elmúlik, s megvívjuk mind, egytől egyig.

Engedés, vagy béklyó, kinek mi, lassan öl, csepegve. Egymás tenyeréből aranymorzsákat szemezgetve ismertük meg egymást, szerelemre éhezve. Kisírtalak, s most kiírlak magamból. Azokkal a szavakkal amik lelkünk lakatját nyitotta. Szerelem. Öröm, és megtiszteltetés volt. Élet volt. Ragyogás. Köszönet, hála érte. Kincs volt, őrizni való. Befogadott, körülölelt, vágytam nagyon perceit. Emlék ez? Bánat ez? Sírunk hát mégis. Ime, ledöntöttük hát. Tenyerünk most ököl, mégsem szorította össze egyikünk sem. Egymásra olvasott hibáink robaja préselte ököllé. Ahogyan hervadt lelkünkbe ültetett virágunk, úgy zárultak ujjaink. Fáj. Életet lehelltél életembe, szebbnél szebb örömöket könnyeim helyébe. Voltál nekem. Nagy lánggal, forrón, és én boldogan égtem. Láttuk egymást, igazán, minden ölelésben. Búcsú ez, vagy vallomás? Tudja valaki e sorok születésekor? Sorok csupán, betűnként peregve nehéz ujjaimból. Őszintén. Nézd el Kedves, súlyos szavakat csak nehéz ujjak írhatnak. Képek, színek, illatok, sosem állnak szavakká semilyen parancsra, mit írok hát?  Rendjén van. Ha rosszul lehet szeretni, lehet rosszul írni is, de ez az enyém. Cipelem magammal, hisz megírtam. Másra nem is való, öntözze hát lelkünk virágát. Tartoztam ezzel a mának, hát leróttam. Drága szemeid csókolva, ujjaid érezve ujjaimon, szomorúan szeretve:

Gábor