Amint leültem ma a gép elé, szokás szerint kiment a fejemből minden amit írni terveztem. Minap Dettike elvitt szinházba, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes október 23-i műsorára, ami ugye New Yorkban nagy szó. Kövezzetek meg, nem vagyok egy nagy hazafi, de letettem az arcom! Nem az előadásról beszélek, mert az persze. Nem a teltházról. Egy szálegyenes tartású öreg ember mondott pár szót az 56-os eseményekről, és arról is beszélt, hogy hamarosan elkészül a forradalom szobra New Yorkban, mert hogy itt nincsen, így hát Ő gyűjtést szervezett, mert úgy helyes hogy legyen már itt is. Na jó, gondoltam erre egy élet azért kevés, hogy itt összedobjanak akármit… De az öreg folytatta: -így hát ezúton is megköszönném az adományozóknak az összegyűlt közel félmillió dollárt… és jött a műsor, és és és mittudomén, valahogy aznap büszkén énekeltem a Himnuszt (amúgy szomorúan szoktam). Én, aki annyit méltatlankodik azon, hogy hol vannak a mai kor nagy magyarjai, akik anno Kossuth vagy Széchenyi voltak, Szentgyörgyi Albertek, Jedlik Ányosok és még sokan… De aznap este láttam valamit. Megcáfoltak. Megcáfolt az öregember, mert vitéz volt, megcáfoltak a táncosok, mert vérprofik voltak. Lefőképp pedig megcáfolt a közönség, mert gondolkodó, értelmes magyar embereket láttam. Letettem az arcom. A kicsi hős kifejezés András barátom szüleménye, aki bejutott egy pókertorna döntőjébe, ám nem ment el végül. Persze kapta a menyecskétől, mikor próbálta elmagyarázni, hogy azért ez is nem akármi, -marha nagy hős vagy mondhatom… Ő akkor azt mondta -én csak egy kicsi hős vagyok. Ja, és tényleg! Minek kellenek nekem régi mintájú nagy hősök, amikor annyi kicsi van? Mindenki aki megmaradt gondolkodó, alkotó, teljesítő üzemmódban! Mindenki aki valamit tesz a komfortzónáján kívül, bármit, csak hogy büszke lehessen rá, számomra egy kicsi hős! Egy ismerősöm pl minap futotta le a NY félmarathont, respect Fábi! De ez csak apró példa épp ez volt eszemben, bocsánat sokatokért akiket kihagyok… Dettike, és néhány barátom minden szombaton tanítanak egy magyar iskolában, hatkor kelnek, csak az út 2 óra. Vagy amikor Zsédely Timi a Magyar könyvesbolt tulajdonosa álmodott egy színtársulatot, és beutaztuk fél Amerikát, gyermek és felnőtt darabokkal, hogy végül A dzsungel könyve színpadra kerülhessen itt New Yorkban… Kicsi hősök mindannyian! Nagy Petinek azóta rádióműsora van Floridában, olyat tettek, tettünk az asztalra amire mindíg büszkék maradunk. Ezért tettem le az arcom ott és akkor a színházban. Mert visszaigazolást láttam.

Nem vagy egyedül! Sokan gondolkodnak hasonlóan, alkotnak, teremtenek, egy panaszáradattal teli sötét időket élő boldogtalan országból. Odahaza vállalkozó barátaim, egy vásárló és jóformán piac nélküli országban kitartanak. Sportolók világcsúcsokat, éremesőt hoznak egy uszoda nélküli, elefántcsont toronyból irányító begyepesedett szövetséggel a hátukon. Rohadt nehéz kicsi hősnek lenni egy félrevezetett országban. Mert mi történik eközben Otthon? Azok az idős emberek, akik egykor gyermekkénk szüleik oldalán a szabadságért küzdöttek a Szovjet rezsimmel, mondom, ezek az emberek, most 60 éves fejjel megtöltik a Kossuth teret, és kicsavarják a tiltakozó fiatalok kezéből a sípot. Mindezt jelképes nyugdíj emelésért, egy olyan téren, ahol magánbiztonsági cég ellenőrizte a résztvevőket… Nyugdíjasok ütik dühödten a tiltakozókat. így ünnepelni, ekkora szakadékkal közöttünk, elég rossz szájízzel tölt el. Nem tisztem vagy célom igazságot tenni, inkább csak szomorú vagyok. Szomorú, mert ez egy ünnep,a miénk, és haltak meg érte. Ők ezt nem szívesen látnák ha lenéznének odafentről. Legalább értük némi tiszteletet, ha már megemlékezünk! Legaláb ilyenkor legyünk már egy nép, ahogy 56-ban azok akartunk lenni emberek! Kicsit azt érzem, semmi se szent. Hagyjuk! Látni lehet hogy ebből baj lesz, de én mégsem aggódom, mert jó sok kicsi hős van, higgyjétek el!

Csendben méltósággal megcsillannak itt ott, a hétköznapokban, és viszik a hátukon celebországot, bölcsen tűrve a hülyeséget. Ha itt lesz az ideje, megoldják. Teszik a dolgukat, mert ezek az emberek nem kíváncsiak többé erre a keserédes nyafogásra, a lebiggyesztett ajkak felett lógó orrokra. Nem adják át magukat az effajta “ez van ezt kell szeretni” tipusú tespedésnek. De rengeteg kicsi hős van, te jó ég, és én alig ismerek személyesen néhányat! Minden jót kívánok nektek, bárhol is vagytok a világban! Mert senki ne merje számon kérni hogy hol vagyunk, mert okkal vagyunk messze! Jó életem volt, ha hagyták volna hogy éljem! Hát ezért szólt a síp tisztelt öregurak!

Magyarnak vallom magam, annak ellenére hogy egy kis templomon és egy iskolán kívül mindent bezártak, vagy eltékozoltak amihez emlékem fűződik, most had ne soroljam. Ti, Kicsi Hősök azon a bizonyos hajón hegedültök amelyik a történelem viharos tengerén folyton jéghegynek ütközik, csak a Titanic-al ellentétben itt az utasok már meg sem lepődnek, hogy megint sűllyedünk…  Ne törődjetek a süket fülekkel, csak játsszatok! Végül még valami: rosszabb napokon mikor nem férek fel a metróra, mert valami sülthülye megáll az ajtóban, a szerelvény közepe meg üres, magyarul kezdem szidni a népeket, valahogy így: cseppentél volna a lepedőre, anyádban voltál meztelen te gyökér, hogy nem tudod a segged beljebb tolni, hogy húznék ki egy esenyőt kinyitva belőlled… a sok fogalmatlan persze mosolyog, kérdezik, milyen nyelven beszélek, annyira szépen cseng? Ha még mérges vagyok azt mondom, magyarul, az az, a világ leghasználhatatlanabb nyelvén. Ha legalább spanyolul ugatnék, a fél világ értene, a másik fele meg akkor ha legalább oroszul volnék perfekt. Angolul meg tudsz úgy is. Aztán persze lenyugszom, és azt mondom magamnak: bármilyen nyelven megtanulhatsz, amig magyarul alig páran. Ez a zsenialitás nyelve, legyél már büszke, legalább te, aki tudja jól: ezen a nyelven öröm írni! Mindenre akad agy csodaszép szó, még akkor is mikor elküldessz valakit a halál nemi szervére, felfigyelnek olyan szép a csengése! Legyetek hát büszkék, arra amit szóltok, és arra amit tesztek! Remélem egyszer még egy nép leszünk! Egy szónak is száz a vége: én büszke vagyok rátok, Egyenes hátú Magyar Kicsi Hősök!

Van benned plusz? Feljössz a felszínre munka után, vagy továbbra is ez a téma otthon? A csendes gyilkosok nem? Hazamennek, és lökik az ott történteket. Hányszor kértem, hagyd a gondot ott ahol keletkezett! Mikor a panasz áradatot hallgattam minden este, folyton az járt a fejemben, hogy megpecsételte a holnapom. Az életed? Az eltelik valahogy eközben, kit érdekel. Istenem, mennyivel jobb volt sietnem a szerelem elé, vagy hajtani egyet kövér gázzal. Nevetni bármin, átölelni valami megfoghatatlant, próbálva boldognak lenni! Mi történt hát? Nem tudni, lassan történt, cseppent valami az évekbe, ami lelassított. Szép idő van, sétálnál de nem mozdulsz. Üres a hűtő, menni kéne, baszol is rá. Felhívni pár embert, csevegni, kávézni nem? Nem. Nem, mert gondod van. Áll az agyad, pár éve meg még edzeni indultál ilyenkor. Elégedetlen vagy? Na és, ki nem az? Bár egyedül lennél pár órára… Tessék, most meg csak ülsz. Volt benned plusz? Hogyne lett volna, hisz onnan az emlékeid.

Kéne kicsit a lelkedben rendet tenni, de annyi mindent felhordtál a padlásra, hogy azt sem tudni melyik sarokkal kezdd. Ott egy halom gond, abból az időből, amikor nem álltál ki magadért, és letaroltak. Csupa vissza nem adott pofon. A másik sarokban ott bűzlik minden olyan emlék, amikor bocsánatot kellett volna kérned azoktól akiket bántottál. Csupa szomorú tekintet. Aztán középen a meg nem tett dolgaid, elszalasztott lehetőségek, a “lehettem volna” kupac. Jó nagy mi? Ha ez a domb olyan pénzzé változna, amit szarságokra költöttél, pontosan ekkora maradna de mennyivel hasznosabb lenne… Az istenverte padlás. A lelkifurdalás áporodott szagával… ismerős ugye? Hát ma nem mész le kajáért, a nap meg hiába süt: nálad esik.

Páran kérdezték miért írok. És ha már írok, miért nem olyasmit, ami másokat is érdekel? Van jó, és pocsék olvasottságom, tudnom kéne mi kell. Azt hiszem ma pocsék lesz a statim, ám válaszolhatok a kérdésre: azért írok, mert én így hordok le mindent a padlásomról! Ennyi. A lustaságom kulcsra zárta az ajtaját, de lustaság lévén a kulcsot a szögre akasztva hagyta.

Teszem a rendet. Önzőségből? Pontosan, mert újra akarok sietni a szerelmemhez, újra akarok kövér gázzal hajtani! Átölelni a megfoghatatlan boldogságot, felcsipegetni minden morzsáját. Nevetni bármin! Az élet meg csak eltelik? Nem pajtás, az élet rövid. Nem eltelik, hanem elrepül! Csodák pedig mindenhol vannak. Én pontosan tudom. Az elsőtől kezdve Gyerekként, mikor üres tüdővel a medence allján fekve rám ragyogott a nap a Liget fáin át, mennyei zöldre festve mindent körülöttem. Az csoda volt, és még csak levegő sem kellett hozzá, nem hogy pénz! Másként nézek már a kupacaimra is. Az elszalasztott lehetőségek ott, egy halomban, azt mutatják: ragadd hát meg mindet eztán! A másik kupacra rá se nézek, hiszen már kiállok magamért, megtanultam a leckét. Bocsánatot ugyan már nem kérhetek a megbántottjaimól, de jártál már te is úgy hogy onnan kaptál vigaszt, ahonnan a legkevésbé vártad volna igaz? Ne aggódom: ők is megkapták már máshonnan. Már nem is esik, azt hiszem most lemegyek vásárolni, üres a hűtő!

De most komolyan, ezt hallgatom 4 éves korom óta! Eltaknyoltam, Anyám rákezdte: szegény én… akkor valószinűleg azt hittem hogy ez sajnálat féle. Aztán felnőttem, és látom az írásokat, szegény generációm, csoda hogy túléltük a kútból ivást, meg a fáról gyümölcszabálást. Ezt megint nem érzem, szóval tisztázzunk már valamit, mert idegesít ez a szegényezés állandóan! Ebben a kva országban mindenki szegény valamiért! Téged itt állandóan sajnálnak, és hogy én ezt mennyire útálom, el nem tudom mondani. Mert nem akarok az lenni, semmilyen értelemben oké? Csak mert az élet történik, ne legyek már szegény! Nem arról akarok papolni hogy aki a kicsit nem becsüli… Arra ott az a tanmese, mikor a gazdag ember elvitte a fiát a  “szegény” emberhez pár hétre, hogy becsülje ami van ugye… persze a kisgyerek másként látta, papa nem örült a válasznak, hogy ugye nekünk kertünk van, ezeknek az embereknek meg egész erdő-mező, nekünk hiába a kristálycsillár, mikor nekik az összes csillag világít…stb. Hagyjuk, nem erről van szó. Különben is szerintem ez a mese nem itt ért véget. Ha engem kéredezel papa fellélegzett, vett egy ilyen “csillagvilágítós” házat a kölöknek, az meg az ereit vagdossa azóta is a hülye tanmese miatt. Na. Marad a kérdés: szegény Te. Mikor vagy az? Szerintem szegénynek lenni már nem státusz, hanem érzelmi állapot, vagy hozzáállás kérdése. Persze vannak igazán szegény vidékek, országok, és létező mélyszegénység, tudod. Tudod nem? De. Akkor had kérjelek már meg, már együttérzésből se csépeld el ezt a szót hogy szegény, naponta kétszázszor rendben? Nem akarsz te ott lenni hidd el. Ha pl. bemész egy rutinvizsgálatra, azt hiszik halni készülsz. Ülsz ott, fülelsz, beszélgetnél, de hallod az emberek ehelyett panaszt cserélnek, kinek fáj jobban. Az nyer, akinek a végén kiderül, már feje sincs, csak azért tette most vissza, hogy szót válthasson a dokival. Akkor most ők szegények? Egy barátom elment manager szűrésre, és megtudta a mellette ülőtől hogy az gyomortükrözésre vár. Azonnal panaszt tett, hiszen a manager szűrést teljes körűként hírdette a klinika, ám a rohadékok ki akarták hagyni őt, a managert a gyomortükrözésből! Persze a jó doktor-az egyetlen pozitív ember aznap- vette a lapot, igy barátunk megkapta amire vágyott. Nem tudta, hát istenem, már tudja, azt sajnálom csak hogy nem kapott bonusz prosztata-teljes körűt, hogy kerek legyen a napja. Tévedés ne essék, nem volt ő sem szegény, csak manager.

Mikor elestem, szegényeztek, én pedig csak alig vártam hogy futhassak tovább. Mikor a generációnkon sajnálkoztok, én azt mondom, bár felmészhatnék Ákos fiammal arra a fára, és ihatnék abból a kútból újra! De ha már se kút, se fa, legalább sztorizunk róla, és a gyerekem véletlenül sem mondja hogy “szegény apa”…

Viszont, hogy ne maradjak adós a válasszal “szegény Te”, elmondom neked mikor vagy az. Semmi köze nem lesz a pénzhez, vagy az egészséghez igérem. Legfőképp és elsősorban akkor vagy szegény, mikor a másik élete jobban érdekel, hisz ekkor már saját életed sincs. Népbetegség, fejezzed be. Szegény vagy önálló gondolatok híján, szóval használd az agyad, menni fog. Sose sajnáld magad, mert lenéznek odafentről netán, oszt megtanulod egy életre. Ez is népbetegség, fejezzed be. Lásd az élet apró csodáit, ha neked csak az jutott, ne arra ácsingózz ami nem lehet a tied. Népbetegség, fejezzed be. Ne takarózz be sose mások nyomorával, az nem vigaszság a te bajodra, hogy másnak sokkal rosszabb. Népbetegség, fejezzed be. Ha nem tudod hogyan kászálódj ki ebből, elmodom: csinálj egy apró jót minden nap. Nem, nem az önkielégítésről beszélek. Olyat, ami másnak jó. Vigyél haza a dagadt férjednek egy fitness magazint, hátha elmegy futni. Tegyél valami szokatlant. Szakadj ki. Térj vissza a saját életedhez, azzal törődj, ne a máséval. Nehéz, mert ha valakire nem mondhatják hogy “szegény”, akkor valószínűleg köszöni jól van, azaz mit mondunk? Dögöljön meg. NA. Népbetegég, erről legközelebb, addig is: fejezzed be!