6:40 Queens, Astoria.

A metró egy órán át vitte. Mielőtt két megálló után álomba merült, még érezte arcán a kelő nap bágyadt sugarait. Odakint elállt az eső, a makacs fagy is engedett dermesztő szorításán. A szerelvény zakatolva robogott, le a sötét alagútba, ő pedig aludt. Benne is kialakult már, az a sajátos érzék, mint a legtöbb korán kelő New York-i ban, hogy épp idejében ébredjen amikor le kell szállnia.

Álmodott. Régenvolt dolgokról, ízekről. Talán a kimerültség tette, vagy mások előtt tagadott honvágya. Gyermekkori emlékek ötlöttek fel benne melyek szülővárosának régen bezárt helyeit idézték: a Széchenyi-téri tejivó kakaójának íze, amit mosogatószer illatú korsóba loccsantott a kövér konyhásnő hatalmas merőkanalával úgy, hogy soha egyetlen csepp sem ment mellé. Hozzá a langyosan omlós szegedi kifli rengeteg sóval… A Stühmerben, a frissen őrölt kávé markáns illata. Mintha hallotta volna a kávéőrlő gépek jellegzetes sivítását… csak a metró fékezett ki tudja hanyadjára.

Ideje ébredni, megérkezett. Fülhallgatójából épp egy Ákos dal szólt,” csináld úgy, ahogy mások csinálják, tépd le magadnak a világ virágát” ízlelgette kicsit a szavakat, ha már a szegedi kifli íze az álomban rekedt, amely egy pillanat alatt oly távol röppent, mintha sosem lett volna. Valahogy úgy érezte több virága van a világnak, és egy időben mindet le is akarta tépni, de egyben biztos volt: sosem úgy, ahogy mások csinálták. Az neki nem ment. Ahányszor csak kivárta a sorát, az a virág már hervadt volt.

Times Square: munkába siető, sosem szűnő tömeg, a City haldokló, porosan zakatoló szive. Eleinte útált itt kiszállni, az emberek sosem várták meg, máris özönlöttek be az ajtókon, amint azok kinyíltak. Már rutinosan, csak megindult. Jobb napokon szinte élvezettel sodorta magával a pofátlan zselés tarajú mexikói törpéket -get a fuck outta here punetas- csöppentél volna a lepedőre-morogta olyankor…

Ma hagyta had lökdössék, ráért. Ráért egy olyan helyen ahol soha senki sem ér rá. A tömeg hömpölygött körülötte, mint valami halraj egy tizenmillió fős akváriumban. Nem érdekelte, lassan lépdelt a szűk lépcsőn a vakító fény felé. Ezek a régi feljárók jól mutatták, hiába ástak ki anno ekkora hálózatot megelőlegezve a hatalmas forgalmat, ilyen tömegre a tervezők sem számítottak. 1869-ben 95 méter. így indult, most 373Km, 468 állomás. 1,5 milliárd rohanó ember évente. Bele sem gondolt, csupán amíg megmászta azt a negyvenpár lépcsőt ami a féreg labirintusát a felszínnel kötötte össze. Félúton már elővette napszemüvegét, és ahogy a wifi is magára talált mobilján, Ákos ismét rákezdte: “Akkor a leghosszabb a tél, ha már az ember nem remél. Ha a holnap csak ködös kép, tövissel barázdált vidék”.

Szerette ezt a dalt, valahogy illett is ehhez a reggelhez, fagyos volt, de napos, és a holnap New Yorkban, hát az bizony igencsak tövissel barázdált vidéknek tűnt kezdetben, és ezt ő sosem felejtette el. Jól emlékezett az első évére, az első telére. Nem hogy wifi, vagy Beats fülhallgató, de még meleg kabátja sem volt, azt a 20 dolláros kínai szemetet nem számítva amiben kihúzta tavaszig. Csupasz seggel érkezett, és lett is pár ezer adóssága, így hát nem vett kabátot. Törlesztett, ahogy tudott, hálás volt, de tudta nincs igyen ebéd, másképp oda a barátság. Fázott hát, törlesztett, és tanulta a leckéit. Amúgy is abban hitt. jó pap is holtig tanul. Szerencsére lelkének semmi szüksége nem volt pénzre, és ez a város bizony arra jó, hogy kitörölje vélt-valós sérelmeit, hogy meggyógyítsa, és új, tiszta lapot tegyen élete írógépébe, amin ez a mai nap is csak egy ujabb leütés.

Amint felért azonnal az arcába csapott az a jellegzetes minden irányból fújó bolond New York-i szél, boldogan gyorsulva fel a toronyházak közötti szűk utcákban. A nap minden ablakot aranyba öltöztetett az utca napos oldalán, árnyékba száműzve a fagyot, és azon az oldalon valahogy a komisz szél is csak huzatnak tünt ebben az örökké nyitva hagyott ajtajú gigászi lakásban. Az emberek fázósan húzták össze kabátjaikat. A nők válltáskáikat-egy a jóga cuccnak, egy az irodai tűsarkúnak-, a férfiak kávéjukat szorongatták. És persze a lelkes ázsiai túristák selfie bottal, nyakukban 8 méter objektívvel úgy százezren, 30 fős csoportokban, zombiként követve elöl egy magasra tartott táblát. Ezek sosem fáradtak el, és úgy érezte épp annyi jutott belőllük Prágába, mint ide, és mindenhova.

Prága  kedvenc városa volt, szeretett ott lenni minden ősszel amikor tehette. Az Arany oldal, a Kézműves utcácska, vagy az Óvárost a Kisoldallal összekötő Károly-híd, amelynek alapkövét maga IV. Károly rakta le, miután az eredeti fahidat elvitte a jeges ár. Igaz, mit sem ért a kabbala jóslata a híd építésének dátumát illetően, hisz 45 év telt el  azóta, de megérte, mert maga volt a csoda ebben a kockakövekkel kirakott, csipkés-tornyos álomvárosban. A hídban ott volt Prága minden romantikája, a Moldva titokzatos reggeli ködétől ölelt harminc, sokat látott barokk szobrával.

Különös élmény fűzte e szobrok valamelyikéhez. Sokszor törte a fejét vajon melyikhez, de hasztalan. Ha nem lett volna akkor annyira beszámíthatatlan, talán beugrott volna. Korán kezdték aznap az ivást, tizen lehettek akkor barátok Prágában, ám csak András és ő maradtak egy utolsó éjjeli csavargásra. Az ötszáz éves U Flekúban kezdték, ahol csak akkor intessz ismét, ha már nem kell újabb kör. Eleinte nem akartak integetni, aztán meg már ha akartak volna sem tudtak. A második hely valami táncos buli volt helyieknek, hamar menniük kellett. Egy ketrecharcos kinézetű fazon félmeztelenre vetkőzött András mögött, aki nem sejtette kinek a barátnőjével ropja, jobbnak látta elrángatni onnan végül, pláne hogy a többiek nem voltak már sehol. Egy szó mint száz, régen ivott annyit, hogy azt se tudja melyik bolygón van, és ez az állapot kitartott a hídig, hazafelé kacsázva. Köd volt, és súlyos csend. Esküdni mert volna hogy a szobrok gyűlölközve nézik, üres szemgödreikből sugárzott a megvetés. Különösen az egyik, amelyik mintha utána fordult volna a ködben. Ki tudja melyik, de esküdni mert volna hogy az alak rámozdult. Ő csak állt ott, és borsódzó háttal meredt a homályba, amerről azt az apró rebbenést látni vélte. Amint közelebb lépett, látta hogy az alak őt nézi fentről, ám tekintetében nyoma sem volt gyűlöletnek. Jóság volt benne, és megbocsájtás. Minden rendben, tudta már hol van, és hálát adott a Jóistennek hogy nem állt odébb akkor, hanem közelebb lépett. Teljesen józan volt, meleget érzett a fagyos hajnalon, és valami elemi boldogságot.

Nem volt vallásos, de hitte az élet apró csodáit, amelyek a legváratlanabb pillanatokban érintik meg lelkünket. Olyasmi ez, amiről nem beszélünk, szavak sincsenek igazán erre, és talán jobb is! Vannak dolgok, amiket kár firtatni, annyiban hagyta hát, másnap sem ment vissza kideríteni melyik alak lehetett az. Az a pillanat csak akkor volt érvényes, és csak abban az időtlen percben. Talán csak a város ajándékozta meg ezzel az apró csodával, tudva amit ő nem tudott még akkor, hogy az volt utolsó prágai látogatása.

Éktelen dudálás zökkentette vissza a valóság káoszába. Oda sem kellett néznie, tudta hogy egy sárga taxi, mégpedig az, amelyik elé készült lépni. Kurva turbánosok, fék nélkül nyomják, dög fáradtan, kész életveszély. Fillérbaszók! Istenem hányszor vitték körbe körbe, amikor még nem ismerte a várost! így visszatekintve akár meg is köszönhette volna, mert ez a felállványozott, gigászi metropolisz mindig megtalálta, egy taxiban üvöltve, vagy utcákon bámészkodva, hogy millónyi inspirációval töltse fel lelkét, és egy percig se hagyja azon a rengeteg rossz döntésen merengeni ami idáig hozta őt!Furcsa fintora a sorsnak, hogy 7500 kilométert kellett utaznia ahhoz, hogy ismét hazataláljon önmagához.

Bizony, Istennek van humora, és reggel, a megannyi arany napfényben fürdő ablak mögül mintha ő maga kacsintott volna rá! Talán csak a Magasságos jó kedvében volt aznap, és megszánta a jókedélyű lúzereket mint ő, és megmutatta nekik ebben a kacsintásban, hogy a mennyország mégsem valahol az égben van…

Folyt. Köv.