A magad útja

 

Ősz lett. Ott volt már a levegőben egy ideje, da ma tényleg érezte a bőrén: ősz lett. A nap sütött ugyan, de a bolond szelek is rendre megérkeztek. Szerette a Bryant parkot, ahová tartott, a lombos fáival, teraszos éttermével, a szökőkúttal, a puha pázsittal, ahol nyaranta klasszikus filmeket vetítettek az alkalmi mozivászonra. Valahogy ebben ott volt New York jó értelemben vett sznobsága. Üzletemberek munka után, párok a fűben heverve,  öregek a székükön, együtt moziztak ilyenkor. Aztán a karácsonyi vásár, a forralt bor és fahéj illatával… Kacagás a jégpályáról és persze a Karácsonyfa alatt fényképezkedő túristák. Ennek a parknak minden évszakban más az arca, talán ezért szerette.

Egyedül. Az ember társas lény, mégis valahányszor ez jutott eszébe, az is eszébe jutott, hogy akik körülvették, mindig is valami mást vártak tőle, ha nem is mindjárt a legelején. Mint mikor a gyerekek a tengerparton homokozóformát tuszkolnak a homokba. Tengeri csillagot varázsolnak, de a homok az csak homok. Jön a víz, és elmossa. Marad a bömbölő gyerek. A nők is folyton mást akartak tőle. Az az ember akit az elején szerettek, egyszer csak már nem kellett nekik, aztán jött a sírás. Mindig rosszul végződnek az ilyen dolgok. A szülei nevelésnek hívták. Apja üvöltött vele- több tiszteletet fiam- az ember aki két nappal előtte veszítette el a családi gyűrűjét pókeren. Akkor kezdte talán kapisgálni hogy a tiszteletet csak kiérdemelni lehet.  A nevelőtanárai… Egyikük gyomron vágta a gyerekeket mikor testnevelés órán függeszkedés közben nevettek valamin, hogy levegőért kapkodva lepottyanjanak. Nem emlékezett már a nevére, csak arra mikor az egyik szünetben egy jéggé gyúrt hógolyó szétcsattant a náci pofáján. Később  szaktanárától szívta a tudást, aki élet-halál ura volt a műhelyben, és savanyú uborkás üvegből kortyolt uborka levet, a gyomra miatt. Pista bácsi gyomra aznap gyógyult meg igazán, amikor valódi uborkalé került a pálinka helyére. Élet-halál ura a reggeli mammutkorty után bokáig lekékült, és a fenyítésre szánt olajszint jelző pálca ebédig a wc mellé támasztva várta gazdáját. Ilyen mikor gyerek farag embert felnőttből. Hányan, hányszor akarták megváltoztatni. Vajon változott? Persze. De sosem kényszerre. Hibás világ ez. Ahol inkább vagyunk néha bizony egyedül. Oly sokszor kellett visszamenekülnünk magunkhoz, mikor egy darabunkat már majdnem másnak adtuk, hogy megtanultunk egyedül lenni. Különben is, ki szeret darabokra esni nem igaz? Vagy erre a találó mondás: szedd össze magad. Egyedül állt hát a parkban, nézte az embereket, keresett egy széket és leült.

Hazugnak látta gondolatait ennyi boldog embert látva, amint életük valamely szakaszát élik, és most itt örömködnek a gyepen. Valahol az igazságnak a kettő között kell lennie. A pillanatkép, és a nagy egész között. Mert bizony itt az is nevet most, akinek az élete nem habostorta. Együtt nevetnek, boldogok, boldogtalanok… érdekes. Azért lehet ez, mert bárhogy is van, ezen most egyikük sem akar változtatni, és a partnerét sem akarja most másnak látni. Valahogy talán így kellene megélnünk az életünket, hogy sűrűbben kapjunk vidám arcokat. Ez lenne az. Annyi a  baj csupán, hogy egy olyan világban ahol minden üzleti modell alapja a befolyásolás, pillatokra lehetünk csak őszinték. Senki sem törekszik win-win szituációra. Ami mindent jelent, az a látszólagos win-win szituáció, és ehhez az kell, hogy társunk ezt nem vegye észre. Hamis világba száműzzük partnerünket, ahol a mi szabályaink érvényesek. Aki ebbe a játékba nem ment bele, lehet épp ő is egy széket húz maga alá a parkban. Midegy hol ül, nagyjából ugyan azt látja. Jó volt neki aznap egyedül. Átgondolt ezt-azt. Nem az, hogy a múlton töprengett, vagy ilyesmi, csupán szellőztetett. Mindegy is, mindenki az elfogadásról papol, miközben zavarja őket a kompromisszum. Meghamisíva éljük az egyetlen életünket, és ez marad is így. Dolgos hétköznapok mögé bújva turkálunk a másik életében. Nem volt tisztában azzal, hogy amikor úgy döntott, máshol folytatja, mások sorsáról is döntött. Hol van hát az a pénz, amiért lemondott annyja mosolyáról, vagy időközben büszke kamasszá vált fia öleléséről? Akkor úgy érezte menni kellett. 7 éve lassan. Életében nem mérlegelt és tépelődött ennyit, ám maradt arccal arra, amerre indult, akárhogy is. Mi adott erőt ehhez? Ahogy ott ült a széken, már pontosan tudta: ott merte hagyni azt az életet ami rosszra fordult még pedig azért, mert az az egy van neki is. És lám, soha szorosabb kötelék nem volt közöttük fiával, mint az a megannyi videocsevegés, amin át felnőni látta őt. Az annyja mosolya is ott volt vele, bátorító szavai ott csengtek a fülében. Látszatvilágát azonban otthon hagyta. Ott hagyta, játsszák hát tovább nélküle a más zsebében túrkálós játékot. Nem akart többé “valakinek” látszani. Olyan helyre jött ahol mindenki a maga dolgával törődik, és ezzel beérte. Senkit sem érdekelte miért ül ott a széken, mindenki csak futó pillantásra méltatta, vagy arra sem. De jó volt ez az első pár évben… Mi volt hát mégis az az üresség amit belül érzett? Talán mindennek az ára. A saját senkiségének az ára. A sehovásemtartozás ára. Nem egyedüllét volt ez. Magány volt. Vagy csak egy rossz nap tovarebbenő illúziója… egy kb ezerszavas gondolat, ami most nem más, mint egy fejezet? Egy újabb virtuális palackposta, amit csak úgy jó volt kiírni? Mi más, hisz újra a pályán volt, és játszotta az életet megint. Volt akit szerethetett, és volt aki szerette. Fia, Édesannyja, régi-új barátai. Akkor már tudta: nem csak olyan van, hogy boldognak látszó mindenki, hanem olyan is, hogy széken ülő, magányosnak látszó ember, aki boldog. Mert ő bizony boldog volt. Azt gondolta, néha mindenkinek elkelne egy ilyen szék, egy hasonló parkban. Nem az, hogy a múlton töprengeni, csupán szellőztetni.

Hozzászólás