Kilépett a fák takarásából, és az ötödik sugárutat kémlelte. Tiszta, ám hideg reggel, a napnak esélye sem volt némi meleget juttatni a gyászosan magasodó komor toronyházak közé.

Ügyelve, hogy ne csapjon zajt, elosont a Bryant park dzsungele mellett, a Madison felé. Kis szerencsével elérheti a Grand Central romos épületét, ahol újra biztonságban lesz. Hetek óta nem találkozott sem emberrel, sem állattal, mégsem ártott az óvatosság, hiszen nem tudhatta pontosan mi történt mielőtt abban az elhagyott metrókocsiban magához tért. Emlékezett az első sokkra, rekedtre üvöltözte magát egész álló nap a semmiért.

Azon a héten arcokat látott az ablakok mögött, néhol függöny lebbent, de csak a szél játszott összezavarodott érzékeivel. Ő maga, miután végig üvöltözött egy napot, többé nem csapott zajt. Valahogy a néptelen metropolisz utcái mintha csendre intették volna. Fenyegető, álomszerű, méltóságteli csendre. Vajon Isten egyenlő mércével mér? Egészen biztosan. Abban is biztos volt, hogy ő nem kiválasztott, vagy efféle. Inkább ottfelejtettnek érezte magát a hajnali szitáló ködös, némaság ölelte reggeleken.

Félelem. Egyetlen dolog, ami zavarta, a félelem volt. Napokig evett, ivott kedvére, jött, ment bármerre kedve szerint, de rettenetesen félt. Agya nem tudta befogadni a korábbi Manhattan, és az elhagyatott árnyékváros elbozótosodott kontrasztját. Tudata válaszért üvöltött az őt körülvevő némaságban.

Egymaga maradt. Volt hova mennie, de minden az övé, így ahol éppen állt, pont a legjobb helyen volt. Megvolt mindene, kivéve a mozgást és a hangokat. Élet sehol, napok teltek igy el, miliméterekre az őrülettől. Tudta; józannak kell maradnia. Erre akkor döbbent rá, mikor egy ismeretlen nappaliban egy gyerekjátékban merülő elem halálra rémítette. A vacak nyikkant kettőt, ő felpattant és egy szemben lévő tükörben találkozott a tekintete a sajátjával. Groteszk mosollyal nyugtázta ezredjére is szánalmas helyzetét.

Rettegett az első pillanattól fogva, talán csupán a rettegés alakult át a múló napokkal üvöltő, adrenalint pumpáló, menekülést akaró túlhúzott motorból, csendes éber készenlétté. Ott volt benne, érezte minden rebbenésében, vagy amikor tárgyakat vert le, és botlott meg dolgokban. A Xanaxot le kellett tennie, mert úgy érezte, csak közelebb viszi az őrülethez. Ovasott. Könyveket, amelyek emberekről, sorsokról szóltak, olyanokat, amelyek elvitték ebből a gigászi néma sírkertből pár napra.

Mi van ha maradsz a seggeden aznap, mi van ha hallgatsz a vészjelzésre, amit megkaptál a mobilodra? Kaptál? Mi van ha nem fotózol megint? Ha nem vagy kíváncsi? De mire? Mi volt az? Mindezeket már mind megkérdezte magától, milliószor, miután több száz mozit megnézett, részegen józanul kedve szerint. A végén, már arra sem emlékezett hová indult, vagy miért volt nála a gépe. Az ő gépe volt egyátalán? Egyetlen fotó sem volt rajta ismerős, és azt sem értette hogyan tűnhettek el az emberek a fotókról? Sokszor átlapozta a képeket, egy dologban biztos volt: napokig látott rajta embereket, de végül a tárgyak maradtak…

Folyt. Köv.