Mi lesz veletek, akik büszkén viselitek majd sebeiteket? Más hely most a világ? Csak az ösvény más. Barátokból kígyó, ellenségből játszópajtás, mi újat látsz mondd? Csak másképp süt rád a nap, és talán a jóság megnyúlt árnyékában bújtak eddig, szavaid oltalma alatt.

Lám csak, szükségük van rád, hívtak hát játszani, hát mentünk, hagyva ami megkopott porlepte értékünk.

Itt tartunk hát ismét. Annyi lettünk megint, amennyi egy bőröndbe fér.

Jóbarátok a semmiből, hívó szavuk, akár a templom színes ablakán besütő napfény: engedi a port játsszva szállni pompázó szinekben. Hol voltatok hát eddig? Kérdezd, és a válasz nem késik a cilinder mélyéről:

-Lestünk rád. Gondunk akadt, jóságot keresünk, légy gyógyír rothadó sebeinkre.

-Nézd a templomablakot, addig gyere, amíg lemegy a nap, utána múlnak illanó hazug fényeink, és bajaink múltával vaksötétben hagyunk.

-Bízz bennünk, és kövesd a délibábot, szeretünk!

Hallgatjuk a suttogást, indulni vágyunk. Kilépünk a szentélyből, új ösvényt választva, új bozótossal. Ideje indulni hát, ott a délibáb a láthatáron, miénk a választás!

Hallgasd a szíved, vagy szaladj vissza a templomban hagyott cilinderért, amiból elveszett barátok hívó suttogása hallik:

-Köszöntünk a fényben, magányod sötétjéből! Ösvényed előtted, két oldalán a boldogság virágai nyílnak, látod e? Várunk, várjuk a lelked, tedd a fejecskédre hát a cilindert, és irány csodaország!

-Ne nézz hátra, ahol lelked egy darabja hever! Nekünk megteszi a maradék, megosztozunk rajta!

Indulj. Engedlek. Utad előtted, cilindered felvetted, bohócsipkát húzva arra, amiben eddig hittél.

Igyekszel, rohansz hát ezen a furcsa ösvényen, ahol a sok csodás virág hervadni látszik az alkonyat közeledtével. Furcsa iránytűt kaptál az elveszett-előkerültektől: csak egyfelé mutat. Hogy merre volt előre, rég nem tudod, miután cilindered körbeforgatott a templomablak csalfa fényében fürösztve.

Mikor a szemünkbe süt a fény, nem gondolunk az éjszakára. Nem gondolunk arra, hogy eljön, pedig tudjuk. Tudjuk hogy bensőnk és mi magunk harmóniája az éjszaka. Álmaink bölcsője, bölcsességünk házában. Éjszaka megbékélünk, szóhoz jut lelkünk jósága, ami azt súgja maradj a harcodnál, mert minden igazi út saját döntés.

Még egy dolgot kell tudnod Csodaországról: minden ösvény végén tükör vár. Abba látod majd magad cilinderrel a fejeden, a rajta tekergő kígyókkal. Tudom, mert az én fejemen is volt már. Mit láttam a tükörben? Amitől óvlak. Amire nincsenek szavak, csak elpazarolt hónapok. Olyan út ez, amelyet virágok leptek kezdetkor, és múló nyarát végtelen tél követi a tükrön túl.

Mások szava. Mások sorsa, Mások élete, mások bánata, mások baja, mások ösvénye. Ez volt a cilinderben amit szorosan a fejedbe húzva menekültél önmagad elől. Amíg viselted, mások osztoztak lelkeden piócaként tapadva jóságod vénájára!

A cilinder titka a trükk. A sötét mélye. A trükk attól jó, hogy mindenkit becsap, és a közönség tapsol.

A tükör titka a tisztaság. A tükörben látni fogod ami mögötted van: kik tapsoltak, és hogyan tűnnek majd el a semmiben, és sosem lépsz többé délibábos ösvényre.

Bölcsebb lettél hát, utad virágait megillatozod, és nem félsz az álmaidban többé szóba állni a lekeddel. Ott vannak az ölelő karok számodra is. Ott van minden, ahol eddig volt.

Új nap, új történet, új árnyékok. Hálával a múltadban ez vár rád. Ha pedig most hóvihar dúl a lelkedben, csinálj bele hóangyalt, és előbújik a nap.

Isten veled.

Milyen hülye szó, és mi mindent takar… jó ég! Ismét éjszaka, ismét a gép előtt, ismét egymagam.

Jó érezni a betűket az ujjaimban. Kicsit szokatlan, kicsit kereső érzés, kicsit olyan mint segíségül hívni egy régi barátot: önmagam.

Ha nem volt kihez szólnom, két lehetőségem adott: szólhattam magamhoz, vagy mindenkihez.

Magányosnak lenni is megosztható érzés, kiszórod a morzsákat a lelkedből, az olvasók felcsipegetik. Ezek a morzsák, akár apró kóstolók, vagy illatminták megmaradnak a buksikban, és máris osztozom a magányomban.

Aljasság írói köntösben, és talán gondolatot is ébreszt és ha őszintére innám magam, még vicces is volna.

Nem ültem le a könyv óta, úgy komolyabban. Az a fajta vagyok sajnos akinek porban kell lennie, hogy agya segítségül hívja a betűket… gyertek hát örök barátaim, és mutassátok meg hogy több lehetek, ha felemeltek! Hogy hol voltam eddig? Elnézést kérek: szerettem valakit.

Tudjátok, a fókusz. Az a fény abban a kva világítótoronyban. Hogy az csak egyfelé tud világítani? Az a dolga. Irányt adni érzelmeim hajóinak, amelyek néhány napja vesztegelnek, hisz a csalódás kifogta a szelet a vitorlájukból. Ha szelet nem is adhat, de legalább az utat világítja már…

Tudjátok mit? Jó újra veletek, így a betűkön át! Lassan a sértődött ékezetes billentyűk is az ujjaim alá másznak az angol billentyűzeten, nincs harag, csak rozsda volt, de fényleni fog igérem!

Jobban is vagyok, de jó hogy nem ittam, látod látod, valami csak van itt, valami fény a csatamezőn túl…

Na igen, az elengedés kemény harc, és most mindkét tábor királya halott. Köszönöm hát hogy itt vagytok, egy halott király szellemével, itt a porban, velem.

Fél órája még aludtam, most kávét iszom, és mintha újra élnék! Mintha betűim azt súgnák, ne süppedjél bele ember, hát itt vagyunk…

Volt egy kép, egy rajz, amin sírva röhögök mikor ránézek: egy parasztház tisztaszobája van a képen, egy ágyban fekvő lázas kisfiúval, akit a kendős nénje ápolgat. Az udvarról kíváncsian, egy dülledt szemű tyúk kandikál a szobába. -Főzök neked Aranyom finom tyúklevest, attól majd erőre kapsz meglátod… Mire a tyúk: Ne legyél már hülye, adjál neki paracetamolt!

Az én tyúkom a betűim, az ágyamnál Öreganyó helyett pedig egy üveg Bacardi. Nyer a tyúk, itt ülök és írok, Bacardi visszabújt a borhűtőbe. Nem túl decens, de megteszi.

Szóval, hol is tartunk? Mi a helyzet van? Fel kéne állni innen a porból nem? Ne játsszuk már ezt a halálos döfés-nyivákolást! Pár rossz nap, is luxus ötven felé, én meg próbafekvésre készülök a temetőbe! Apám erre csak annyit mondana: Lófaszt.

Odakint nátha van, hullanak az emberek, két marha egy székért küzdve osztja meg a fél Világot, te meg nyalogatod magad, mert lapoznod kell?

Ejj, nem ment ez mindig ilyen nehezen! Ha látták, nem fáj, sosem akartak menni. Ha fáj, elégedetten távoznak az életünkből, mintha sosem léteztünk volna!

Jól van ez így odalent, abban a mocsárban, ahol az ostobaság csírái teremnek. Kedvedért sem lépek ebbe a sárba, mert belecuppanok, és elborít az egymásról festett torz képeink mocsara!

Nincs harc többé, ez sosem volt az én terepem. Mert jobbak a szavaim. Erősebbek a soraim, és ezt írom neked, ha álmomból keltessz! Jegyezd meg jól ezt. Olvasd el jól ezt, és engedd el a saradat. Életünk akkor lesz, ha megszűnünk gyűlölni. Rajtad is segítek, másik király, ki a porba tettél, és feljönni látsz mocsaradból! Köszönöm, hullám hazatért lovamon: újra írhatok!

Gyűlöletedből kovácsolom boldogság-kardom, ami ledöfne. De nem látlak ilyennek, ez ment meg. Annak látlak akinek rajongtalak, az maradsz nekem. És azért írom ezt, hogy felélesszelek téged is, hisz te is király vagy!

Most elmegyünk. Igy, méltón, királyokhoz illőn, jöjjön a következő csata, nekem kész a betűseregem! Olvastál, és én írtam.

Azok voltunk egymásnak, akit tiszteltünk. Szép, és örök harc volt, elfáradtunk. Erős kötelékeket téptünk, mire elszakadtak, kérlelhetetlen erőnknek engedve. Okos és érzelmes, egoista és kíméletlen: két öreg lélek sosem létezett kompromisszuma többnyire a boldogság közös halmazában: ezek voltunk.

Szemben a csatatéren, tudtuk: meghalunk, de megfújtuk a kürtöt. Erőseknek nem kenyere a hátraarc. Fülemben, lelkemben cseng, most, e szavakban. Álmodom tompa vészjósló hangját, amellyel kitépte a szivem. Elestünk hát.

Mit kívánjak? Másik királyt, de olyat aki méltó csatára! Hiénáknak hagyd a tetemeket, most tenyeredből ennének, ezt sose feledd! Jóságod arra méltóknak oszd, még ha kifogyhatatlan is, szolgálják meg azt!

Bölcsességből, ha tudtam, adtam utadra. Jósággal, szeretettel viszonoztad, kvittek vagyunk azt hiszem. Igy szép, így kerek. 4 év ebben a pár sorban, de ki számolja? Hogy köszönettel tartozom e?

Ha e sorok között nem találnád, érd be azzal a biccentéssel a távolból, mielőtt utoljára lehúztuk rostélyunkat a kürt szavára.

Sosem feledem azt a hangot: imádatunk permetté foszlott benne, elhozva ezt az éjszakát, mikor végre kiírhattalak magamból.

Jó harc volt, mert értékes vagy. Köszönöm!

Nagy vége, nagy ponttal, nektek pedig barátaim, azt üzenem, érkezem!