Jó kívánság az ünnepkre a Teremtő mosolyát kérni rátok? Mert bizony ez a mosoly ott van mindenben, elmesélem hát ezen a képeslapon én hol, hányszor talalákoztam Isten mosolyával, úton útfélen, csak nektek, csak ezen az ünnepen!

Nem mondok évszámokat, mert az időnek semmi jelentősége ahogyan az életben rejlő apró örök csodákat sem kötik dátumok.

Az első mosoly amire emlékszem, erős lecke is volt egyben, amit később értettem meg.

Pétes barátommal suhancokként nem futotta belépőre, így az uszoda kerítésén át vezetett az út a medencéhez kora reggel, ezen a nyári napon is. Verseny és játék, ki bírja tovább a mélyben levegő nélkül… Fekszem hát a medence alján szemem Péteren tartva, akinek a fél családja gyöngyhalász lehetett, de ezúttal máskép történt, győztem.

Napkelte volt, és a közeli liget fáin áttörő napsugár csodásra szinezte a vizet odalent. A nap sugarai opálosan körberagyogtak, és én akkor és ott tudtam milyen csodás a Jóisten mosolya.

A lecke értelme később érkezett, amikor meg kellett értenem, a boldogsághoz semmi sem kell. Pénzem sem volt, még csak oxigén sem volt a tüdőmben, és arannyá vált minden másdoperc, így az idő múlása sem számított igazán, mert örök pillanat volt. Az első.

Prága. Álmom volt oda menni, imádtam a Kis oldalt, az Arany utcácskát, életem legszebb csavargásai. Hogy a Húsvétnál maradjunk, mikor a feleségem kérdezte mi a tervem, azt mondtam, ugyan az, ami Húsvétkor Jézusnak: pénteken eltünök, hétfőn ismét előkerülök.

Ilyen volt ez a prágai utam is, ahol a 600 éves sörözőben akkor divat inteni ha már nem kérsz több kört a sör-Becherovka kombóból (Isten áldja Jan Bechert). Nos eleinte nem tudtam, utána meg nem volt erőm inteni.

Hotelem a túloldalt volt, és cikk cakkban próbáltam a mindig ködös Károly hídon törekedni célom felé, amikor valamiért megálltam. Az egyik szent szobra meredt rám úgy 4 méter magasból, és aki járt már ott egy ködös éjjelen Isten a tanúm, ismeri ezt a tekintetet. Volt ott abban más is. Gúny. Megvetés, ítélet. Nem tudom meddig néztünk farkasszemet, egy bizonyos: a pillanat múltával szín józanul ballaghattam tovább.

Ebben a leckében a megbocsájtás bújkált, Isten mérhetetlen mosollyá szelídülő, el nem ítélő jósága.

Spanyolország, Pireneusok, útban Dali városa, Figueres felé. Külcsönautó, Barcelona-Girona-Figueres.

Hajnal, harsogó füvű hegyoldalak, csipős levegő… nem siettem sehová, mélyeket lélegeztem, imádtam az életet. Egy illat előzte meg a közelgő két házsoros falucskát, a kemencében sülő croiassant átható illata érkezett a reggeli friss pára hátán. Nem tudtam mi volna jobb, lehúzódni a fűbe és élvezni a pillanatot, vagy a gázra lépni és befalni nyolcat Isten újabb csodájából?

Panadería, nagy nagy pereccel, néhány kis székkel, apró asztallal. Kértem, megkaptam, szexnél jobb volt.

ízes leckém volt aznapra: nyitott szemmel járj a világban, mert annyi van abban, amennyit szemed képes meglátni!

Izrael, Jerusalem, valahol a Damaszkuszi kapu mögötti piacrengeteg, Anitával szemben a tömeggel a Sirató fal felé igyekeztünk a rekkenő délelőtti kánikulában. Vegyes népek, testkontaktus, aurám szilánkokban, zsaruk minden sarkon vízszintesen viselt Uzival.

Ősi ellentét, vér, történelem, ez volt a templomfalak forró illatában. A Siratófal számunkra kissé érdektelen élményével kifelé tartottunk (volna) a tömegből, ha a héberül írt térképet nem fordítva tartom. Azonban a népek csak fogytak, a piac elmúlt, csend váltotta fel a zsivalyt, és a forró nap is szabad utat kapott a korábban felakasztgatott némi árnyat adó protékáktól.

Fehér löszfalas házak, bűzlő haldarabok a földre öntve, sehol senki a perzselő melegben. Kóvályogtunk, két vad idegen, izzadságban úszva, egész életük egy egy ővtáskában. Suhancok jöttek a semmiből segítségül, mutatva a helyes utat, 5 Perc és – efo tip, efo tip ( hol a borravalo) kérdezték, de persze nem találtunk vissza sőt esélyt sem láttam rá, persze elhajtottuk a kölköket elég frappánsan. Mentek is.

A szomszéd utcáig, ahol botokkal kezték verni a keritéseket és kisvártatva öklömnyi kövek kezdtek záporozni a tetők felett, és nagyjából tudni lehetett hogy ha csak egy is betalál, az életben nem derül ki, hogy valaha léteztünk…

Futottunk. Akkor azt hittem az életünkért, de később derült ki, hogy ez még nem az!

Egy nagy mozaikos tér következett, hosszan elnyúló nagy kapus ódon csarnokkal a túlvégen, arra vettük az irányt. Annyi tűnt fel mielőtt beestünk a kapun, hogy a srácok a tér túloldalán megtorpantak.

Korom sötét volt a csarnokban, és átható főszer és tömjénszag… semmit nem láttunk a tűző naptól vakon, csak a hörgő hangokat és a szagokat érzékeltem és mire a látásunk visszatért nagyjából a csarnok másik végén lévő kapu felé járhattunk félúton.

A hangok forrását sem találtam, mire rájőttem, ezek a népek a földön ülnek fűszereik felett, tálak, vizipipák.. Turbános, fekete kaftános Berberek, vagy Tuaregek lehettek.

Hogy miért hördültek fel? Nos ahol a törzsi asszonyoknak még a szemüket is el kell fedniük, és a piaccsarnokba életükban a lábukat be nem tehették, annál kevesebbért is kövezés járt, minthogy egy vadidegen beesik ide, egy minishortos spagetti atlétás szőkével az oldalán….

Szerencsénk volt: elkerültük a kövezést, szimplán úgy döntöttek, ott helyben darabokra szaggattnak minket puszta kézzel, amihez rögvest neki is láttak! Anitát próbálták leválasztani rólam, aki tövig nyomta karomba a körmeit, csak a rám fonódó kérges kezek kiméletlen ereje miatt nem éreztem akkor.

Azt hittem meghalunk, ennyi. Az adrenalin dobolt a fülemben, húztam a lányt a fény irányába, bármi is legyen a kapun túl, az életünket jelentette. Sajnos ezt mindeki tudta, így nagyon nem egy volt a cél a helyiekkel, akik derekasan küzdüttek, de azért egy mázsányi okom volt a szabad jobbommal bevinni egyet egyet. Egy vizipipát vagy mit is sikerült tönretenni a hátamon, ami felülről érkezett leszaggatva a fél fülem, de kijutottunk végül, és a kapun túl a piac nyüzsgése fogadott bennünket.

Emlékszem, ott hevertünk a hátunkon az emberek között, mit sem törődve a bennünket fényképező, hülledező embrekkel. Pocsékul voltam, Anitát még szorítottam, ő tért magához először. Emlékszem, szedegette belőlem a körmeit, és sírtunk mint a gyerekek.

Napfénynek nem örültem még ennyire! Isten mosolya akkor azt sugallta, kitartás, soha fel nem adni, csak előre, akármi is legyen. Mentünk hát és a fényre jutottunk szó szerint.

Hol leled hát ezt a mosolyt? Bárhol, bármikor, de mindíg jutalom, és lecke, sosem ok nélkül való.

És öröm van benne, ami feltölt.

A Vörös tengernél Eilaton, egy fárasztó nap után 10 shakelért betoltam feléig a napágyat a vízbe… Menyecske a bárban betette a kedvenc Dire straits dalomat: On Every Street és naplemente on, Isten kacsintása a dallban, hallgassátok, és legyetek nagyon boldogok!