2017 Jan. 12. 5:50 New York. Sötét fagyos reggel volt, azzal a fajta csontig hatoló, alattomos széllel, amit midig is utált. Fáradt léptekkel, kialvatlanul indult a dolgára, sem ébredni, sem dolgozni, sem élni nem volt kedve aznap. Valahogy ez a gigászi metropolisz is érezte: alvó óriás, aki talán ezer évre húzta toronyházaira súlyos hófelhő takaróját. Minden szürke volt, csupa grafittal razolta a teremtő ezt a napot. Sehol egy lélek… Fellépdelt a metró rozsdaette peronjára, ami nagyjából a házak harmadik szintjével volt egy magasságban. Innen nézve most a város, akár egy temető. Csend volt, kivéve azt a monoton susogást, ami a metropolisz sajátja és szüntelen. Eleredt az eső. Páracseppek voltak inkább, amelyek odafagynak mindenre, hogy aztán dermedten csilloghassanak. Csak hogy legyen mit az arcába sodornia a szélnek, mint megannyi fagyos tűszúrást. Szarul indult, szarul folytatódik -gondolta magában, miközben saját gőzölgő lehelletét figyelte álmosan. -Hogy a faszba kerülök én ide? Sosem tartotta magát boldogtalannak, most sem volt az. Nem fért bele. Az angoltanár szavai jutottak eszébe: Life is like a roller-coaster… Na ja. Nem is próbált most valami szépre gondolni.

Van akit szerethet, erősebb mint valaha, makk egészséges, mi van hát ezzel a -7 fokos hajnallal? Mégis, valahogy az egész nem állt össze, és mindig összezavarta amikor úgy érezte, hogy ennyire nem kerek a világ. Ilyenkor valahogy könnyen kifakadtak a múlt sebei, és olyan sunyi emlékek szivárogtak elő amelyekben  ott sejlettek szánalmas jövőjének mementói.

Sehol egy metró. Minek is jönne?

A peron lámpáinak sápadt fénye, vagy a fagyos szél kedvéért? Őérte? Nem, ez a grafitarcú haldokló óriás, álmában is tudta, ráér egy rozzant acélférget kitolni 1400 mérföldyi alagútjából csak az ő kedvéért. Nem pajtás, ez sem a te napod. Az egyetlen mozgás a lehellete és a távoli gettó komor fosbarna épületeinek kéményfüstje volt.

Egy senki, a tizmillió ember között, aki pár éve még egy felfújható matracon aludt, üres zsebbel. Hol a sportverda amivel ilyen hajnalban mint ez, csak lustán hajtott hazafelé? Ott van, ahol a motorja, és a lakása. Ott van, ahol a küzdelme és az addigi szép élete: a levesben. Abban a levesben, ahonnan ez a kegyetlen hajnali fagy elővarázsolta a múlt tépte sebein át ezeket az emlékeket. Fia szavai csengtek a fülében: -engedd el apa. Elengedte. Azt hitte. Boldogabb volt itt a csupasz seggével, mint otthon ahol a pénzt kergette, úszva az adósságtengerben, melyben végül elmerült. Ólomnehéz határidőkkel a lábán tempózott amíg tudott, vagy 8 évig. Ráment minden a látszatlufira. Minden. És ez a reggel… Ez a szél…

A dermedt csend most mindezt a fülébe súgta. -Engedd el apa… Újra edzett, újra szeretett, lettek barátok, és elmúlt a stressz. Nem úszott többé, de nem is volt semmije. Nem baj. Nem kellett. Boldog akart lenni, csak boldog. Egy boldog senki, aki lett. Szétfagyva, unottan, a metróra várva hallgatta amint a dermesztő szél mindezt kéretlenül a fülébe suttogja. -Engedd el apa… elmorzsolt pár könnyet az arcán, talán a csipös hideg teszi, talán a suttogás. Fontos ez? Kibaszott karma-gondolta. A suttogás sosem fog elmúlni, tudta. Megköszönte hát mindannyiszor amikor hallotta, hiszen ismert sokakat, akiknek ugyanez a suttogás üvöltés volt, mert nem temették elég mélyre múltjukat.

Őt nem mardosta. Suttogni is csak akkor suttogott, mikor az ilyen fagyos fekete hajnal apró rést repeszthetett a jelenen, és a múlt rossz emlékei szűkölve előmerészkedhetttek a rideg szél hátán. Győztes volt. Választhatott, és választott. Nem mindenki kap második esélyt, és ezért hálát érzett.  

Nem esett már, és talán a semmiből, de jött végre a metró is. Nem hallotta közeledtét, de ott volt. Hat megálló volt az alagútig, közben felkelt a nap. Bágyadt sugaraival, mintha csak búcsút intene a szerelvénynek, a fagynak, és a suttogásnak. Elővette hátizsákjából fülhallgatóját, és arra gondolt, kellenek az ilyen reggelek is, life is like a roller-coaster, engedd el apa!4